Prajalpa

Srila Bhaktivinoda Thakura könyve a Sri Bhaktyaloka az Upadesamrta első három versének magyarázata. Ebben a hat kedvező és hat kedvezőtlen tevékenységről ír az odaadó szolgálat gyakorlása során. Az egyik tanulmányban a prajalpa-t célozza meg mint az egyik olyan hibát amely tönkreteheti a szolgálatunkat.

A bhakták a prajalpá-t gyakran a hibakereséssel azonosítják. Nemrégiben egy Bhagavatam lecke során az egyik bhakta azt kérdezte: „Mi a szükségszerű kritika?” Prahlada Maharaja megválaszolta ezt a kérdést több szemszögből is a Bhagavatamban, és Bhaktivinoda Thakura szintén kiválón megválaszolja a prajalpá-ról szóló értekezésében.

 Tehát mikor megengedett a kritika? Az Upadesamrta-ban illetve Bhaktylokaban a Vaisnava acharya-k kétféle kategóriában, az előírásban és a tiltásban, adnak ezzel kapcsolatosan utasítást. Előírnak bizonyos, a lelki fejlődésünk szempontjából kedvező tevékenységeket, míg tiltják az olyanokat melyek ebben gátolnak. Általában az előírásokat és a tiltásokat egy időben kapjuk. Az avatás során megfogadjuk, hogy kerüljük a négy bűnös tevékenységet – a húsevést, a törvénytelen nemi életet, a kábító- és mámorítószerek használatát, illetve a szerencsejátékokban való részvételt. Ugyanakkor azt is megfogadjuk hogy elfogadjuk az előírást miszerint naponta legalább tizenhat kört fogunk japázni a Hare Krisna mantra ismétlésével. Ha képesek lennénk folyamatosan az előírt tevékenységeket követni, nem lenne szükség a tiltásokra. Ha mindig Krisnáról beszélnénk, nem kellene a prajalpá-t tanulmányoznunk. Végül is a Vaisnava acharya-k – még maga Krisna is – kijelentik: satatam kirtayanto mam: a bhakták mindig zengjék Krisna dicsőségét. Satatam azt jelenti mindig. Ha képesek lennénk „mindig” Krisnáról beszélni, nem maradna időnk prajalpa-t beszélni.
De nem ez a helyzet. Lényegtelen témákról beszélünk. Ezért meg kell értenünk a prajalpa kategóriáit és megvizsgálni, hogy aszerint beszélünk-e.
Bhaktivinoda Thakura a következők szerint kategorizálja a prajalpa-t: hasztalan beszélgetések, érvelések, pletykák, viták, hibakeresés, a bhakták káromlása, és világi beszéd. Aztán veszi mindegyik kategóriát, és részletesen elmagyarázza mik azok. Az általa megadott információ nagyon hasznos. A pletykát igen jól elmagyarázza, és annak ellenére, hogy mi tudjuk, mit jelent a bhakták káromlása és találunk indokot is a bűneinkre, Bhaktivinoda Thakura elénk tárja a valódi okokat hogy megértsük.
Az egymással való beszélgetést úgy nevezik jalpana, vagy prajalpa. A jalpana, és prajalpa egymás szinonímái. Napjainkban az istentelenség olyannyira kirívó, hogy a másokkal folytatott beszélgetés mindig istentelen beszédet jelent, de a prajalpa szó szerinti értelmezése nem feltétlenül hordoz negatív jelentést. Egyszerűen csak azt jelenti, hogy „egymással beszélgetni”. Ezért léteznek a prajalpa-nak kedvező alakjai is. Bhaktivinoda Thakura ezt írja: „Ezekben az istentelen időkben általános, hogy ahogy az emberek elkezdenek egymással beszélni, az automatikusan istentelen beszéd. Ez ennek a kornak a jellegzetessége.” Akármikor, amikor két, vagy több ember összegyűlik, spontán beszélgetésbe kezdenek valamiről, ami a bhakti gyakorlata számára kedvezőtlen.

Ugyanakkor lehetséges kedvező jalpana-t beszélni – olyan dolgokról beszélgetni, amelyek az odaadó szolgálat számára előnyösek. Rupa Gosvami szerint: „Ha egy hitvány ember az Úr áldott nevét dicsőítve, az életében eléri a namabhasa-t, vagyis egy pillanatig képes sértések nélkül japázni, akkor minden bűne megsemmisül és az Úr meg lesz vele elégedve. A kirtana, az imák felajánlása, és a szent szövegek elszavalása mind jalpana, ha ezek kedvező hangulatban folynak és mentesek az anyagi vágyaktól. Ezek mind a Krisna-tudat gyakorlását jelentik. Ezért a következtetés az alábbi: a prajalpa, ami Krisna szolgálata számára kedvezőtlen, az odaadó szolgálatnak is ártalmas. A vallásgyakorlónak gondosan fel kell hagynia a prajalpa-val.”
A kedvező prajalpa a kirtana, az ima és a szent szövegek olvasása, amennyiben ezeket a bhakti gyakorlása számára kedvező hangulatban folytatják. Bhaktivinoda Thakura azzal folytatja a magyarázatát, hogy a prajalpa-nak e kedvező formáit a saját, Krisnának ajánlott szolgálataikon keresztül a mahajana-k gyakorolták. „Néhányan a mauna-t, vagy hallgatást tartják a szellemi felemelkedés eszközének,” írja Bhaktivinoda Thakura, és tudjuk, hogy sok ember a hallgatást előbbre valónak tekinti a beszédnél. Prabhupada értekezéseiben említi ezeket a személyeket, hozzáfűzve, hogy manapság azok az emberek, akik a mauna-t gyakorolják, azért teszik ezt, hogy felkeltsék a közfigyelmet. Gyakran ezek az emberek nem is kerülik teljesen a kommunikációt, hanem hordanak magukkal egy táblát, amelyre felírják mások kérdéseire adott válaszaikat. Vannak néhányan, akik szerint a mauna előbbre való a Krisna-katha-nál. Ez az, amiért Bhaktivinoda Thakura megkülönbözteti a kedvező prajalpa-t a kedvezőtlentől, és állítása alátámasztásához a szentírásokból idéz, hogy bemutassa miért az olyan mahajana-k útját követjük, mint amilyen Rupa Gosvami, Prahlada Maharaja, Sukadeva Gosvami, Vyasadeva, és Sri Caitanya Mahaprabhu. Ezen mahajana-k mindegyike azt tanította, hogy a Krisnával kapcsolatos témákról történő beszélgetés a legjobb választás. Habár néha felfuvalkodott bhakták azt tanácsolják, hogy a prajalpa minden formáját fel kell adni, mi Rupa Gosvami-t követjük. Rupanugák-ként maradunk azon az úton, amelyet a sadhu-k jelöltek ki, akik szintén az ő követői voltak. Bhaktivinoda Thakura a Bhakti-rasamrita Sindhu-ból idéz: “Az embernek el kell fogadnia, és szigorúan követnie kell a korábbi mahajana-k által kijelölt könnyen járható utat. Ez az út nagyon szerencséssé tesz, és minden bajtól mentesít.” Másutt Bhaktivinoda Thakura tovább elemzi a kérdést. Miután egy hiteles lelki tanítómestertől avatást és útmutatást fogad el, egy szerencsés tanítványnak a korábbi sadhu-k útját kell követnie. Az önteltek nem veszik figyelembe a korábbi mahajana-kat, helyette új utat teremtenek. Ennek eredményeképpen hamarosan elpusztítják önmagukat.

A törekvés, hogy valami újat hozzon létre, a gőg jele egy Vaisnavában. Egy gőgösségben szenvedő bhakta azt fogja gondolni, hogy a Krisna tudat útja nem eredeti. „Ha valami újat csinálok, az vonzó lesz az emberek számára. Vonzani fogom a követőket.” Prabhupada szerint azok, akik gyakorolják a mauna-t, könnyen akarnak követőkre szert tenni.
Nem kell megpróbálnunk új utat létrehozni. Inkább követnünk kellene azt az utat, amelyet a sadhu-k elfogadtak. Azok, akik előző életeik miatt szerencsések, elhagyták a gőgöt és tisztelik a már meglévő utat, míg a szerencsétlenek új utakat alakítanak ki, hogy másoknak feltárják azokat.
Az istentelen prajalpa akadályt jelent az odaadó szolgálat számára. Egyszóval összefoglalva a prajalpa hasztalan beszéd. A pletyka kiemelkedően kártékony. A gyakorló bhaktáknak a többi bhakta társaságában az Úr Hari-ról kellene beszélgetni, emlékezvén az Úr nevére, alakjára, tulajdonságaira és kedvteléseire. Nem szabad az időt vesztegetni. Bhaktivinoda Thakura a Bhagavad-gita-ból idéz: „Én vagyok az eredete a lelki és az anyagi világnak, minden Belőlem árad. A bölcsek, akik tudva tudják ezt, odaadóan szolgálnak és teljes szívből imádnak Engem. Tiszta híveim gondolatai Bennem lakoznak, életüket teljesen az Én szolgálatomnak szentelték. Nagy örömet és elégedettséget éreznek ők, amikor felvilágosítják egymást, és Rólam beszélgetnek.” A Bhagavad-gita-ban ezt is olvashatjuk: „Ezek a nagy lelkek állandóan az Én dicsőségem zengik, nagy elszántsággal igyekeznek, s leborulva Előttem szüntelenül odaadóan imádnak Engem.” Ezek azok a módok, ahogy a tiszta imádatot gyakorolhatjuk. Ha azzal töltjük a nappalaink és éjszakáink, hogy materialistákkal folytatunk haszontalan csevegést, akkor hogyan fogjuk követni az Úr utasítását, hogy „állandóan az Én dicsőségem zengik”?

Milyen módon alkalmazzuk az anyagias beszédet? Olvasunk újságokat. Az újságok oly sok haszontalan beszédet tartalmaznak. A gyakorló bhakta számára az újság olvasás nagy időpocsékolás. Ha az újság csak a tiszta hitről szólna, olvashatnánk, de máskülönben az időnket vesztegetjük vele. Srila Prabhupada elmesélt egy történetet, hogyan kötődnek az emberek az újságokhoz. Azt mondta, hogy egy keresztény hittérítő prédikálni ment egy bányászvárosba. A keresztény hittérítő beszélt az embereknek Jézusról, de ők soha nem hallottak még róla. A bányászok azt kérdezték: „Mi az ő száma?” Azt hitték, hogy talán ő is egy bányász, mint ők, tehát van egy beosztási száma. Ez egy ártatlan, de tudatlan kérdés volt.

A hittérítőt sokkolta, amit hallott: „Úgy értitek, hogy még soha nem hallottatok a mi Urunkról, Jézus Krisztusról?!”
„Nem, soha nem hallottunk róla.”
„Ha nem tudjátok kicsoda Jézus Krisztus, a pokolra fogtok jutni.”
„Pokolra? Mi az a pokol?”
„A pokol egy nagyon sötét hely. Mindig nyirkos és hideg és nem látni semmit.”
„Akkor mi mindig a pokolban vagyunk, mert az egész napunkat a bányában töltjük. Miért kellene aggódnunk miatta, hogy a pokolra fogunk jutni? Már ott vagyunk.”
A hittérítő zavarba jött és azt mondta: „A pokolban nincsenek újságok!”
„Nincsenek újságok?! Óh, milyen borzasztó!”

Nem kellene kötődnünk az újságokhoz, mert tele vannak istentelen beszéddel. Csak politikáról, halálról, születésről, öregkorról, és szenvedésről szólnak. Az újságokban szereplő témák sohasem békítik meg a szívünket.
Ugyanígy, amikor világi irodalmat olvasunk, a szívünk nem békél meg. Ezzel szemben az elménk folyamatosan egyre zaklatottabbá válik, és beszélni akarunk majd arról, amit olvastunk. Az ilyen beszélgetések gyakran vitához vezetnek, de a vitáknak nincs befejezése, mert nincs siddhanta. Amikor igazán elérjük a siddhanta-t, az elménk menedékre lel Krisnánál. Máskülönben az elménk mindig háborogni fog. Az istentelen beszéd egyszerűen felkavarja a tudatunk.

A politikusok azt szeretnék, ha mást hinnénk. Néha a vezetők összegyűlnek, hogy béke kezdeményezésekről tárgyaljanak és még úgy is tűnhet, hogy a két ország békében van egymással, hiszen nem állnak harcban. A harc hiánya tényleg szinonimája a békének? Még ha két ország nem is áll egymással háborúban, az országokban élő embereknek általában vannak egymással konfliktusaik. A Kali-yuga természetéből fakad, hogy valakinek mindig harcolnia kell valaki mással. Meghökkent, amikor látom, hogy közös ellenséggel rendelkező emberek egy csoportja harcol egymással. Az ő elméjük annyira háborog, hogy amint az egyik fél kijelent valamit, az rögtön konfliktust vált ki a másik fél tudatában.

Például az Egyesült Államokban a rasszizmus komoly kérdés. A fehérek idegesek, mert a fekete populáció növekszik. A feketék úgy érzik, hogy a fehér amerikaiak rosszul bánnak velük. Ha egy politikai vezető, vagy fontos személy a legcsekélyebb negatív célzást teszi a feketékre, az máris konfliktust szít. Pár évvel ezelőtt egy fekete férfit bántalmaztak Los Angelesben és az emberek lázongani kezdtek. Épületeket rongáltak meg és egyéb erőszakos cselekedeteket hajtottak végre. A Kali-yuga-ban nincs béke a Krisna tudat nélkül, de látjuk, hogy még a Krisna tudatú mozgalomban is ott a harc. Miért? Prabhupada magyarázata szerint, ez egy végső cél elérése iránti szándék miatt van. Ha a tudatunk nem lel menedéket a Krisna tudatban, mindig találni fogunk valamit, ami miatt küzdenünk kell. Ha azzal töltjük az időnket, hogy az anyagi világról beszélgetünk, és mindarról a változásról, ami abban történik, akkor az elménk egyre zaklatottabbá válik, és mi egyre jobban elmerülünk a világi dolgokban. Nem lelünk békére.
Ezért Bhaktivinoda Thakura szerint egy sadhaka számára haszontalan beszédre pazarolni az időt, nagy veszteség. „Az étkezés befejezése után a világi emberek általában cigarettáznak, és haszontalan beszélgetésekbe bonyolódnak más istentelen emberekkel.” Ha így élünk kifejezetten nehéz rupanugák-ká válni. Regényeket olvasni prajalpa. Mindamellett, ha találunk egy könyvet egy olyan történettel, amilyet a Bhagavatam-ban Puranjana mesél, és elolvassuk, az igazán hasznos lehet.

Következőnek Bhaktivinoda Thakura a prajalpa-nak a „vita” alakját tárgyalja. A vita szintén idegen az odaadó szolgálattól. A nyaya és a vaisesika követőinek vitái istentelen viták. Bhaktivinoda Thakura azért említi a nyaya-t és a vaisesika-t, mert ezek a védikus filozófia hat iskolája közül kettő. Gautama Rsi alapította a nyaya ikoláját, Kanada Rsi pedig a vaisesika iskolának volt az alapítója. Mindkét rendszer azon a gondolaton alapul, hogy az anyagi világ anyagi összetevőkből, vagy atomokból áll, és, hogy az atomok maguk is örökké valók és a teremtés eredetei. Mindkét iskola kimerítően tárgyalja ezeket a gondolatokat. A Bhaktyaloka-ban Bhaktivinoda Thakura azt állítja: „Istentelen és nem célravezető vita. Mindkettő inkább csak vesztegeti az ember elméjének erejét, és növeli a nyugtalanságát.”

A Katha Upanishad-ban az áll, hogy a tiszta intelligencia nem érhető el vitázás által. Ezért a vitát prajalpa-ként határozza meg. Mind a vitatás, mind a vitázás a beszélgetés fajtái. A vitatást egyedül végzi az ember, míg a vitázás másokkal történik. A vitatás azt jelenti, hogy akármit hallunk ellenállunk neki. Ha valaki azt mondja fekete, nekünk azt kell mondanunk, hogy fehér. Ahhoz, hogy sikeresek legyünk benne, kedvelnünk kell a kihívásokat. A lelki életben a kihívásokat kereső hozzáállás a büszkeség jele: mindig igazolni akarjuk, hogy a mi érveink képviselik az igazságot.

De a száraz érvek eredménytelenséghez vezetnek. Egy muni, akinek a megállapításai nem különböznek a másik muni-étól nem tekinthető nagy filozófusnak, mert a muni szó olyan személyt jelent, aki elő tud állni egy új filozófiával. Ezért a muni hajlamos azt hinni, hogy az ő világlátása helyes.
Mindamellett a Bhagavad-gita úgy írja le a sthita-dhi-muni-t, mint valakit, akinek az öntudata (dhi) szilárd (sthita) és Krisnára összpontosít. Az ilyen emberek igazi muni-k, vagy bölcsek.

A vallásos szövegekben találunk példát vitázó muni-ra. Egy esetben egy muni azzal a szándékkal közeledett Rupa és Sanatana Gosvami felé, hogy érveivel legyőzi őket. Rupa és Sanatana egyszerűen aláírták, hogy érvelésben legyőzték őket; nem akartak ezzel az emberrel vitába, és így prajalpa-ba bocsátkozni. Amikor Jiva Gosvami látta az ő aláírásukat, nem tudta elhinni, hogy Rupa-t és Sanatana-t egy bolond le tudta győzni. Hogy megvédje a hírnevük, Jiva Gosvami vitába bocsátkozott a muni-val, és legyőzte őt. Jiva Gosvami annyira könyörtelenül aratta le győzelmét, hogy a muni majdnem belehalt a megrázkódtatásba. Jiva Gosvami nem beszélt prajalpa-t, mert az érvelés és vitázás művészetét használta, hogy létrehozza a siddhanta-t és megvédje a Vaisnavák jó hírét.

A győzelem volt a szokásos oka, hogy a vitatás és a vitázás körül járt a pandita-k esze. Keveset érdekelte közülük igazán a siddhanta. Egyikük sem akarta megalapozni szerető kapcsolatunk Krisná-val. A győzelem érdekében felkészültek rá, hogy majdnem bármit mondjanak. A politikusok is ezt csinálják. Gyakran használják a rágalmazást eszközként. A közvetítő sípolhat, és érvénytelenítheti a rágalmazást, de a károkozás már megtörtént.

A győzelem része, a követők megszerzése. A vita és érvelés olyan, mint a sport. Ahogy két ember elkezd vitatkozni, a tömeg elkezd összegyűlni. Az embereket vonzza a konfliktus; tudni akarják ki az erősebb.
Néha, amikor a tömeg összegyűlik, akadnak próbálkozások, hogy megszüntessék a vitát. Amikor iskolás voltam, általános volt, hogy a nap végén a fiúk kihívták egymást verekedni. Ha valakit kihívtak a hír futótűzként terjedt az iskolában. „Hallottad, hogy kiáll ellenem?” „Komolyan?” Mindig egy bizonyos helyen tartottuk a küzdelmeket, és ahogy az iskola véget ért, a fiúk gyülekeztek, és alig várták, hogy győztest hirdethessenek.

Ugyanez játszódott le, mialatt az Úr Caitanya Navadvipa-ban volt. A fiúk filozófiai vitát folytathattak, vagy azt állították, hogy az ő tanáruk jobb, mint bárki másé. Ahogy egy vita elkezdődött mindenki összegyűlhetett, hogy figyelje. Aztán minden diák társa megvédhette a képviseltjét. Általában ugyanakkor a viták a logikáról, a szanszkrit nyelvtanról, vagy olyasmiről szóltak, amiket az iskolában tanultak. Természetesen tudjuk, hogy Nimai Pandita maga is bocsátkozott ilyen vitákba fiatal korában; ez egyike volt fiatalkori kedvteléseinek. A legjobb érvelőként ismerték. Nimai Pandita megváltoztatta vitázó természetét, mert egy bizonyos küldetése volt. Mindenkit a vitázás kötött le, ezért úgy akarta megragadni az elméjüket, hogy ő lett a legjobb érvelő. Így követőket gyűjtött, odaadásra és az Úr dicsőítésére tanította őket.

Itt egy történet a Caitanya-bhagavata-ból. Nem a prajalpa-ról szól, de bemutatja az Úr Caitanya vitázó hajlamát.
A Vaisnavák megzavarodtak, mert annyira vonzotta őket Nimai Pandita. Nem tehettek róla, hogy annyira vonzotta őket, mert Ő volt az imádni való Uruk, habár ezt ők akkor még nem tudták. Csak úgy látták Nimai Pandita-t, mint egy gyönyörű, fiatal tanulót, és nem, mint a Legfelsőbb Urat, aki ifjonti kedvteléseit élvezi. Akkoriban kevés Vaisnava volt Navadvipa-ban. Csak azok a Vaisnavák voltak jelen, akik azért ereszkedtek alá, hogy segítsék az Urat kedvteléseiben. Amikor Nimai megszületett, ezen Vaisnavák mindegyike kedvező jeleket látott, amelyek az Úr testén az ő istenségét mutatták, de az Úr Caitanya a yoga-maya-jának erejével elfedte ezeket, így többé nem ismerhették fel Őt.

Amikor Nimai Pandita fiatal tanuló volt, a Vaisnavák azt mondhatták: „Ennek a Nimai Panditának nincs túl sok vonzó képessége. Bárcsak hívő lenne belőle, akkor az életem adnám Érte.” Ehelyett Nimai Pandita megpróbálta bevonni őket a vitákba. A bhakták folyamatosan megpróbáltak elmenekülni Előle. Nem akartak vitatkozni. De Nimai Pandita úgy kezelte a bhaktákat, ahogy a nem hívők kezelik egymást. Erősen próbálta provokálni őket és csalódottnak tűnt, mivel nem reagáltak az erőfeszítéseire, hogy vitába bocsátkozzanak. Magában ugyanakkor elégedett volt. Láthatta hívei dicsőségét. Amikor a materialisták látták az Urat, kijelentették, hogy „Dicsőséges, dicsőséges.” Imádták az Ő viselkedését és egy tündöklő eretneknek vélték. Azt gondolták, hogy első osztályú materialista lehetne belőle. „Hogy férkőzhetett a szegénység és a balsors azokhoz, akik a fiuknak tudhatják ezt a fiút?” Amikor nők látták Nimai Pandita-t, azt gondolták, hogy Ö maga Kámadeva. Amikor istenkáromlók és bűnözők látták Őt, azt gondolták, hogy Ő Yamaraja megszemélyesítése. Amikor Vaisnavák látták az Urat egyszerre töltötte el szívük öröm és bánat. Azt mondták, hogy „Az Ő teste tündöklő, de Ő nem kap kóstolót Krisna nektárjából. Mihez fog kezdeni mindazzal, amit megtanul? Még mindig vesztegeti az idejét.” A Vaisnavákat megzavarta a yoga-maya, látták az Urat, de nem látták Őt valójában. „Óh, Nimai Pandita mit fogsz nyerni vele, ha minden idődet tanulással töltöd?” Akármikor hallotta az Úr a szavaikat, csak mosolygott és így szólt: „Szerencsés vagyok, hogy ti tanítotok.”

A Caitanya-bhagavata így folytatja: „Így az Úr elmerült a tanulás nektárjának ízlelgetésében. Még a szolgái sem ismerték fel valódi kilétét. Hogy ismerhették volna fel mások? Mind a négy égtájról érkeztek az emberek Navadvipa-ba és sok tanuló ízlelgette ott a tanulás nektárját. Sok Vaisnava jött Catagram-ból. A Ganga partján egy eldugott helyen gyülekeztek. Ezek a Vaisnavák mind az Úr parancsára születtek meg és mindegyikük Krisna híve volt, akik lemondtak erről a világról. Egy elszigetelt helyen találkoztak, beszélgettek, és Krisnáról hallottak és beszéltek. A Vaisnavák mindig menedékre találnak abban, amikor Krisnáról beszélgetnek egymással.”

Ez egy Vaisnava jellegzetessége. A Vaisnavák egy „eldugott” helyre mennek, hogy Krisnáról beszélgessenek. Akkoriban a Vaisnavák azért szigetelték el magukat, mert zavarta őket, hogy Navadvipa lakosaiból hiányzott az érdeklődés a Krisna-tudat iránt. Annak ellenére, hogy megpróbálták Krisna dicsőségét terjeszteni, senki sem akarta hallani őket. Ez az érdektelenség megsebezte a Vaisnavák szívét. Egyedül akkor találtak vigaszt, amikor összegyűltek más Vaisnavákkal és Krisna-katha-ról beszélgettek.
„Mukunda Datta a nagyszerű bhakta kedves volt minden Vaisnava számára. Amikor Mukunda Datta énekelt, azok a nagyszerű Vaisnavák mind ellágyultak.” Délután a kiváló bhakták összegyűltek Advaita otthonában, mikor Mukunda dalokat énekelt Krisnáról. Ott mindenki megfeledkezett minden másról. Néhányan sírtak, néhányan nevettek, néhányan táncoltak, néhányan a földön gurultak, néhányan hangosan kiáltoztak és tapsoltak, és néhányan közülük megfogták Mukunda lábait. Így nagy öröm töltötte el őket és a Vaisnavák már nem tudtak semmit szomorúságról, vagy szenvedésről. Az Úr a szívében nagyon elégedett volt Mukundával. Ha véletlenül találkoztak, az Úr mindig megállította Mukunda-t. Az Úr mindig a filozófiáról és logikáról kérdezgette őt. Mukunda Datta válaszolt, mire az Úr így szólt: „Nem az nem úgy van,” és vitatkoztak. Az Úr hatalmából Mukunda nagyszerű pandita volt és vitázhatott az Úrral. Az Úr felismerte, hogy az Ő szolgája logikai trükköket használ. Az Úr mindig legyőzte őt.
„Amikor Srivasa-val és a többi bhaktával találkozott, az Úr logikai trükkökkel állított eléjük kihívást. Azonban ők tartottak attól, ahogyan az Úr a szavakkal bűvészkedik és inkább elmenekültek. Ezek a bhakták igazából lemondottak voltak. Megízlelték az Úr Krisna nektárját. Csak Krisnáról beszéltek. Nem beszéltek semmilyen más témáról. Látva őket, az Úr logikai trükkökkel próbálkozott. Amikor nem tudtak válaszolni az Úr gúnyt űzött belőlük. Ha valamelyikük meglátta Őt a távolból, inkább futásnak eredt, a beugrató kérdésektől való félelmében. A bhakták csak az Úr Krisnáról szerettek hallani, de az Úr csak a logikáról kérdezte őket. Nem kérdezte őket Krisnáról.

„Egy nap az Úr a gőg és arrogancia jeleit viselő tanulók társaságában sétált az utcán. Más szóval, amikor az Úr sétálni indult, az összes tanulótársa Vele tartott. Mindegyikük gőgöt és arroganciát mutatott. Ezek díszítették a testüket. Így mentek az utcán, amikor találkoztak Mukunda-val, aki a Ganga felé tartott, hogy megfürdőzzön. Amikor Mukunda meglátta az Urat, azonnal elbújt és menekülni kezdett. Ezt látva az Úr ezt kérdezte Govinda Dasa-tól: „Miért futott el az a fiú, amikor meglátott Engem?” „Óh Pandita, nem tudom! Talán valami dolga volt?” „Én tudom, miért futott el. Nem akart anyagi dolgokról beszélgetni. Ez a fiú mindig a Vaisnava írásokat tanulmányozza és én csak logikáról és csillagászatról beszélek. Soha nem beszélek Krisnáról. Ezért fut el, amikor meglát Engem.”

Az Úr tettette, hogy kigúnyolja Mukunda-t, de valójában elégedett volt vele. Hozzátette: „Óh kicsi fiú, hány ilyen nap lesz még, hogy futásnak eredsz, hogy elmenekülj Előlem?” Aztán nevetett. „Hamarosan látni fogod Rajtam egy Vaisnava jeleit. Olyan Vaisnavává válok, hogy Brahma és Siva fognak az ajtómon kopogtatni. Óh testvérem, kérlek, halld meg szavaim. Minden Vaisnava közül Én leszek a legjobb. Azok, akik ma elmenekülnek előlem, egy nap az Én dicsőségem fogják zengeni. Csak mondom ezeket, a szavakat.”

„Így élvezte az Úr Visvambhara a kedvteléseit. Nem fedte fel az igazságot. Kinek áll hatalmában Őt megérteni? Így volt néhány bhakta Nadiya-ban. Mindazonáltal mindenki más élvezte a jólét és a nemiség nektárját. Az Úr Caitanya olyan hangulatot tett magáévá, ami akkoriban minden materialistára jellemző volt. Ingerelte a bhaktákat. Valójában azonban dicsőítette őket. Éppen úgy, ahogy provokálta Kholaveca Sridhara-t. Megpróbálta provokálni őt; szeretett volna vitázni vele. Nagyon arrogánsan viselkedett, de dicsőítette a bhaktát. Annak ellenére, hogy megpróbálta megzavarni a bhakta elméjét, Kholaveca Sridhara mindig a békességesség erényét mutatta. Ugyanez a dolog történt, amikor az Úr vitába keveredett a bhaktákkal. Megpróbálta provokálni őket, de az elméjüket annyira lekötötte Ő, hogy nem tudtak megharagudni Rá. Egyszerűen csak beszélni szerettek volna Róla.”

Nimai diákjainak gondolatait szintén teljesen Ő kötötte le. Ő volt a vezetőjük és ő volt a legjobb vitázó Navadvipa-ban. Ha azt hallották, hogy egy vita van kibontakozóban, Nimai-t küldték, hogy vitázzon. Amikor Kesava Kasmiri Navadvipa-ba jött, már hallott Nimai Pandita hírnevéről. Nimai diákjai alig várták, hogy lássák az Urat, ahogy legyőzi a digvijaya-t, mert annyira büszkék voltak tanítójukra.

Természetesen, amikor az Úr vitába bonyolódott és érvelt, az nem volt prajalpa. Ugyanígy, amikor a bhakták vitába bocsátkoztak az Úrral és érvelésbe kezdtek, az sem prajalpa, hanem kedvező Krisna-katha. Az Úr úgy viselkedett, mint egy ember, aki materialista beszélgetésbe bonyolódik, de a Mukunda-val történtekből tudjuk, hogy az Ő csodálatos terve az volt, hogy a legjobb Vaisnavaként fedje fel Magát.
Bhaktyaloka
Odessa,
1999. július

Megtárgyaltuk a prajalpa jelentését, vagyis amikor az „emberek együtt beszélgetnek.” Ezért létezik kedvező és kedvezőtlen prajalpa. A Nimai Pandita vitázásairól folytatott beszélgetés kedvező prajalpa. Érdekes tudni, hogy a Vaisnavák is beszéltek Nimai-ról, már azelőtt, hogy tudták volna Róla, hogy Isten. A gopik is beszéltek Krisnáról a különböző csoportjaikban, és az ő beszédüket prajalpa-nak nevezik. Amikor Srímáti Rádharáni a méhecskéhez beszélt, a jalpa különböző típusait beszélte, a citrajalpa-t, a prajalpa-t, a sujalpa-t, és az ajalpa-t, mindegyikük különböző lelkiállapotokat fejezett ki a Krisnához fűződő viszonyában. Golokában senki nem beszéli a prajalpa-t a negatív értelemben. Nem lenne szép, ha a bhakták templomainkban a különböző hangulatuknak megfelelő kis csoportokban gyűlhetnének össze, és aszerint beszélhetnének egymással Krisna kedvteléseiről? Ez azonnal megszüntetné a negatív prajalpa beszélése iránti hajlamot.
Már tárgyaluk a pletykát, az érvelést és vitát.

A Bhaktyaloka-ban, Bhaktivinoda Thakura elmagyarázza, hogy a nyaya és vaisesika iskolák érvelései istentelenek, mert arra a gondolatra épülnek, hogy a teremtés oka anyagi. Ezt írja: „Azáltal, hogy irányokról, helyekről, hibákról és illúziókról vitázunk a szív megkeményedik. A Krisna tudatban az elme természeténél fogva békés. Amikor egy ember az elméjével a Krisna-tudatban, a buddhiyoga-ban tartózkodik, akkor megfelelő módon tud különbséget tenni.”

Lelki intelligenciával rendelkezni azt jelenti, hogy az ember képes különbséget tenni anyag, szellem és mindkettő irányítója között. Amikor az intelligencia stabilan a Krisna tudatban nyugszik, hatalmunkban áll különbséget tenni, de amikor vitatkozunk az irányról, helyről, hibákról és illúziókról, akkor megkeményítjük a szívünk. Más szóval, amikor olyan témákról beszélgetünk, amelyek nem kapcsolódnak Krisnához, akkor nem érhetjük el a helyes következtetést. Az érvek nem a siddhanta-ra épülnek, és nem keresik az olyan igazságot. A Bhagavatam hatodik énekében ez áll: „Hadd ajánljam tiszteletteljes hódolatomat a mindent átható Istenség Legfelsőbb Személyiségének, aki korlátlan transzcendentális tulajdonságokkal rendelkezik! A különféle nézeteket hirdető filozófusok szívének mélyén lakozva elfeledteti velük saját lelküket, miközben egyetértenek, vagy vitatkoznak egymással. Ezzel olyan helyzetet teremt számukra az anyagi világban, melyben képtelenek eljutni a végkövetkeztetésig. Hódolatomat ajánlom Neki!” (SB 6.4.31)
Ez a strófa azt írja le hogyan ösztönzi az Úr az anyagi vitát azoknak a szívében, akik ebbe akarnak bonyolódni. Ezért az ilyen emberek folytatják a vitát az anyagi formákról, illúziókról és hibákról és soha nem jutnak megegyezésre a végkövetkeztetést illetően.

Mivel ezeket a témákat nem lehet lezárni, azok, akik ezeken vitatkoznak fokozatosan egyre csalódottabbá válnak, és az elméjük zaklatott, a szívük pedig kemény marad. Az ilyen emberek számára nem lehetséges a vita lezárása, hiszen az anyagi világban nincsenek megoldások. Az egyetlen megoldás az anyagi világ számára a Krisna tudat. Azok, akik magukévá teszik a Krisna tudatot, rájönnek, hogy kemény szívük meglágyul. Ez azért van, mert elfogadták a mahajana-k által eléjük tárt következtetéseket. A Krisna tudat által kínált következtetések lehetővé teszik az ember számára, hogy boldog és elégedett legyen önmagával, a Krisnával lévő személyes kapcsolatában. Amikor megérezzük a kapcsolatot Krisnával, békére lelünk. „Aki nem áll kapcsolatban a Legfelsőbbel [a Krisna-tudatban], annak értelme nem transzcendentális, elméje nem szilárd, s enélkül lehetetlen a béke is. És hogyan volna boldogság béke nélkül?” (Bg. 2.66)

Ezért egy bhakta el akar fogadni mindent, ami a Krisna-tudat számára kedvező, és elutasítja azokat, amelyek nem. A világi témákról folytatott eszmecserék nem kedvezőek. Bhaktivinoda Thakura elmagyarázza, hogy maga az eszmecsere, mint folyamat, nem rossz. Még a bhaktáknál is elfogadható, ha a siddhanta-t különböző sastrá-n alapuló érveléssel akarják elérni. Diákként le kell folytatnunk olyan beszélgetéseket, amelyekkel eljutunk a megfelelő következtetésekhez. Fordítva nézve, a megfelelő következtetést sem kell elutasítanunk. A siddhanta-hoz vezető viták erősítik az elmét, és segítik a Krisnához való kapcsolódást. Bhaktivinoda Thakura azt írja: „Ha elfogadja a Védikus dasa-mula útmutatásait és aszerint vitázik, az ember elméje nem válik haszontalanná.”

Honnan ismerjük fel a különbséget jó és rossz között? Amikor a Védák alapján mérlegelünk, akkor nem beszélünk többé negatív prajalpa-ról. Ezért a Caitanya–caritamrta-ban Sri Caitanya Mahaprabhu az alábbi útbaigazítást adja: „Tanulmányozzátok nagyon tüzetesen a Srimad-Bhagavatam-ot. Azért beszélgetni, hogy az ember megalapozza a kapcsolatát az Úrral nem prajalpa. Azok, akik hasztalan eszmecserékkel terhelik a gyülekezetet, nem jutnak semmilyen következtetésre. Az kifejezetten az egyén saját kötelessége, hogy elhagyja az olyan logikai vitákat folytató társaságot.”

Ami a prajalpa-t pozitívvá, vagy negatívvá teszi, az a mögötte rejlő indíttatás. Amikor a vita gőgből és a hírnév elnyerése iránti vágyból fakad, az helytelen. Amikor a vita a siddhanta megalapozása iránti vágyból fakad, az pozitív.
Természetesen, a bhakták nem kívánnak agresszív érvelésbe bocsátkozni; az nem lehet támadó. A vitában szereplő felek mindegyikének akarnia kell a siddhanta meglelését. Bhaktivinoda Thakura a dasa-mula, a Gaudiya Vaisnava filozófia tíz gyökerét, vagy teisztikus alapelvét mutatja be példának. Az első mula azt állítja, hogy a Védikus irodalom az Abszolút Igazságról szóló tudásnak a forrása. A második mula azt állítja, hogy Hari, Krisna a Legfelsőbb Úr. A harmadik azt, hogy Krisna mindig határtalan hatalommal bír; a negyedik, azt hogy Krisna a rasa óceánja; az ötödik, hogy a lélek egy Krisnából kivált rész; a hatodik, hogy bizonyos lelkek megragadtak Krisna illuzórikus energiájában; a hetedik, hogy bizonyos lelkek felszabadulnak Krisna látszólagos energiájából; a nyolcadik, hogy minden lelki és anyagi jelenség egyidejűleg egy és mégis különböző Krisna-tól; a kilencedik azt, hogy a tiszta, odaadó szolgálat az egyetlen módja, hogy elérjük ez élet végső célját; és a tizedik, hogy Isten tiszta szeretete az élet végső célja. Ez a tíz alapelv magában foglalja a sambandha-t, abhidheya-t, és prayojana-t—az elsőtől a nyolcadikig a mula-k a sambandha-t tanítják, a kilencedik az abhidheya-t, és az utolsó a prayojana-t. Sambhanda, abhidheya, és prayojana elmagyarázzák, hogy milyen a kapcsolatunk Istennel, hogyan kell ennek a kapcsolatnak megfelelően viselkedni, és hogy a kapcsolat tökéletessége a tiszta bhakti-ban csúcsosodik ki.

A tiszta, odaadó szolgálat az egyetlen eszköz az élet végső céljának eléréséhez. Bhaktivinoda Thakura szerint azért beszélünk ezekről a dolgokról, hogy megértsük ezeket az alapelveket. Bármely értekezés, amelynek következtetése távol marad a dasa-mula következtetéseitől, az nem siddhanta. Ezért a megfelelő siddhanta eléréséhez a bhakták ösztönözve vannak, hogy beszélgetésbe kezdjenek. Az ilyen beszélgetés nem negatív értelemben vett prajalpa.

Vélemény, hozzászólás?