Egy utazó szerzetes naplója 13. rész 2. fejezet

“Toleranciát tanulni egy hajótörött tengerésztől”

“Van valami különleges abban, amikor az ember életében először megy egy helyre.” -mondtam Rasikendra dasa-nak, s bepakoltam az autó hátuljába a táskáimat.- “Már várom, hogy lássam a bhaktákat Makedóniában.”

“Az jó,” -mondta,- “de siess. Nagy a forgalom a repülőtér felé vezető úton.”

Így is volt: tíz perc múlva már a kora reggeli csúcsforgalomban ültünk. Hirtelen rájöttem, hogy elfelejtettem magammal vinni az útlevelemet. Visszamentünk érte, megtaláltam, majd újra ugyanabba a dugóba kerültünk.

“Nem biztos, hogy odaérünk időben.” -mondta Rasikendra. Lépésekben haladtunk előre.

Feszülten fészkelődtem az ülésen. “Nem ez lesz az első ilyen alkalom.” -mondtam.

Mikor odaértünk, már csak percek voltak hátra. Épp előttem készültek bezárni a poggyászfelvevő-pultot. A biztonsági ellenőrzésnél az előttem álló férfi, -akin látszott, hogy rengeteg ideje van- lassan pakolászta a dolgait a gép szalagjára, hogy átvilágítsák. Megszólalt a rádiótelefonja, ő pedig felvette, de erre már elvesztettem a türelmemet.

“Fejezze be a beszélgetést, és siessen!” -szóltam neki oda mogorván.- “Lekésem a gépem.”

Azonnal tudtam, hogy hibát követtem el. Nem szabadott volna felemelni a hangomat.

Miután megvolt az átvilágítás, a biztonsági ember félrevonta a dolgaimat, hogy átnézze őket; az előttem lévő férfi pedig elégedetten mosolygott. Visszafojtottam a dühömet. “Jobb lesz, ha eltűröm neki.” -mondtam magamban.

Eszembe jutott, hogy Srila Prabhupada megszidta a szolgáját, amikor türelmetlenül viselkedett egy hasonló helyzetben: “Mi a különbség köztünk és köztük, ha nem tudunk toleranciát gyakorolni?”

Mikor végre gépre szálltam, már nem volt hely a felső csomagtartókban a táskámnak. Az utaskísérő hölgy azt mondta, hogy elviszi és beteszik a gép alsó csomagtartójába.

“Az nem fog menni.” -mondtam.- “Értéktárgyak is vannak benne.”

“Sajnálom.” -mondta.- “Vegye ki az értékeit és adja ide a táskát.”

Kivettem az értékes dolgokat, s a türelmetlen utasok kereszttüzében átnyújtottam neki a táskámat.

Öt perc múlva visszatért a hölgy a poggyászommal. “Már túl késő a lenti csomagtartóba tenni.” -mondta.- “Tegye be az ülése alá.”

“De oda nem fog beférni.” -mondtam.

Próbáltam begyömöszölni a táskát az előttem lévő ülés alá, de végül mivel nem fért oda, a lábamhoz tettem. Két másik utas közé passzírozódtam, lábammal a táskán, s átkoztam a közlekedést, az esőt, s az elfelejtett útlevelemet. Leizzadtam, zavart, fáradt és éhes voltam. Belenyugodtam, hogy kényelmetlen útnak nézek elébe, s erre még egy fejfájás is elkezdett kerülgetni.

“Milyen nagy lemondásokkal tud járni az utazás!” -mondtam magamban.

Amint ott sajnáltam magam, hirtelen egy könyvre lettem figyelmes, mely az előttem lévő szék támlájának hátsó zsebéből lógott ki: ‘Robert Adams beszámolója’. A borítója egy nyugati férfit ábrázolt, akit az arab kalózok foglyul ejtettek. Mikor felszállt a gép, elkezdtem olvasni a könyvet.

Azonnal alázatosabbnak éreztem magam: azokat a nehézségeket, melyeken nekem kellett utazó szerzetesként keresztülmennem az elmúlt negyven évben, össze sem lehetett hasonlítani azokkal, melyeken Robert Adams ment keresztül.

Adams 1810. júniusában indult el New Yorkból kereskedő tengerészként a Charles nevű teherhajó fedélzetén. Két hónap múlva a hajót elpusztította egy vihar Nyugat-Afrika közelében, nem messze Capo Blancától. Csodával határos módon Adams és társai kijutottak a partra, ahol azonban foglyul ejtették és rabszolgákká tették őket a mórok.

Az a csoport eladta Adams-et egy másik csapat mórnak, aki így távol került a bajtársaitól, s a Szahara mélyére vitték, ahol hónapokig szenvedett új gazdái szolgálatában. Kis idő elteltével a foglyul ejtőit ellenségeik legyőzték egy csatában, s Adams-et megkötözve vitték Timbuktuba a királyuk elé. A király érdeklődését felkeltette az új rabszolga, ezért hat hónapra szabadon engedte a városban, de végül eladta egy csapat nomádnak dohányért cserébe.

Így ismét rabszolgasorsra jutott, s újra a sivatagba vitték. Újra találkozott néhány tengerésztársával a szaharai rabszolgapiacon, s végül váltságdíj fejében elengedték, melyet a helyi brit konzul fizetett ki érte. A konzul elintézte, hogy hajóval Európába utazhasson, ahol  Londonba ment. Nem volt pénze, nem voltak barátai, így koldusként tengette napjait.

1815. novemberében félmeztelenül talált rá az éhhalál küszöbén az Afrikai Kereskedőtársaság egyik dolgozója az egyik havas utcán. A férfinak felkeltette az érdeklődését Adams története, s a társaság tulajdonosai felajánlották neki, hogy ingyen visszajuttatják Amerikába, ha cserébe jogot formálhatnak arra, hogy kiadjanak a “szerencsétlen történetéről” egy könyvet. Az elbeszélés 1816-ban jelent meg.

Pont befejeztem az olvasást, mikor leszálltunk Szkopje repülőterén. “Soha többet nem fogok panaszkodni, ha bármilyen- akár kicsi, akár nagy- nehézségen kell keresztülmennem az utazásaim során.” -fogadtam meg, amint letettem a könyvet.

“Sőt,” -gondoltam,- “a prédikálás során felmerülő nehézségeket messze felülmúlja az odaadó szolgálatból származó boldogság. A következő néhány nap során a makedón bhaktákkal ízlelem majd meg a szent név éneklését és a Krisna-tudat filozófiáját. Ez boldog szolgálat a lelki tanítómesteremnek.”

A kijárat felé közeledve rámosolyogtam az utaskísérő hölgyre, aki betetette velem a táskámat a székem alá. “Köszönöm.” -mondtam neki.- “Köszönök mindent.”

Felvonta a szemöldökét, majd elmosolyodott. “Nagyon szívesen, uram.” -válaszolta szívélyesen.

Aznap éjjel találtam egy levelet, amit Srila Prabhupada Prabhavsinu dasának írt 1973. januárjában:

“Megértem, hogy nem könnyű hosszú időn keresztül utazni megfelelő élelem és pihenés nélkül, s bizonyára néha nagyon hideg is van arrafelé; de mégis, mivel olyan nagy élvezetet, lelki élvezetet merítetek ebből, mindez olyan számotokra, mint a játék. Ez a lelki élet fejlett szintje, melyet a nagy jógik és az úgynevezett jnanik sohasem érhetnek el. De hadd lássák csak az emberek, hogy a bhaktáink milyen keményen dolgoznak Krisnáért, s hadd mondják, hogy nem jobbak annál a sok millió úgynevezett jóginál és transzcendentalistánál. Ez az én kihívásom feléjük: mivel ti helyesen értitek meg a saját megvalósításotokon keresztül a Krisna-tudat e filozófiáját, ezért ez alatt a kis idő alatt már felülemelkedtetek a jóga-folyamat minden szintjén, s eljutottatok a legmagasabb pontra, mely a Krisnának való meghódolás. Ezt nagyra értékelem. Nagyon köszönöm, hogy ilyen módon segítetek nekem.”