Az Úr Dzsagannátha és testvérei története

A Rátha-yátra ünnepsége több száz éves múltra tekint vissza.
A Szekérfesztivál eredetéről több történet is elhíresült, a tradíciót megismerve azonban megérhetjük, hogy mindegyik história ugyanannak a csodálatos hangulatnak a kifejeződése, amelyet Krisna bhaktái (hívei) éreznek az Úr iránt.

A Szekérfesztivál során a hívek az Úr Dzsgannáthát, vagyis az Univerzum Urát és testvéreit imádják és hordozzák körbe a városban, akik valójában megfelelnek a Vrindávana faluban nevelkedett Úr Krisnának, Balarámának és húguknak, Szubhadrának. Krisna e formája, az Univerzum Ura egy a Dvápara-jugában, egy korábbi történeti korban élt király, Indrajumna hívására jelent meg világunkban. Indrajumna király egyszer értesült arról, hogy állattartásból élő népek, az ún. sabarák birodalmában él egy bizonyos Níla Mádhava múrti, Isten egy imádható, szoborformát felvett alakja, akit szeretett volna meglátogatni és otthonába hazavinni, hogy megfelelő módon, tiszta körülmények között és nagy tisztelettettel imádhassa. Níla Mádhava az Aranykor végén jelent még meg egy banyan fa alatt, és oly’ gyönyörűséges volt, hogy a két istenség, Dharma és Yama szerették volna biztonságos helyre elrejteni.

Indrajumna király egy kiemelkedő bráhmanát küldött a sabarák földjére, hogy találja meg és hozza el hozzá a rejtegetett istenszobrot. A bráhmana hosszú időn keresztül kutatta, s a múrti vendéglátójának, a sabarák királyának leányát feleségül is vette. Végül újdonsült hitvesének köszönhetően jut el Níla Mádhavához, ám bekötött szemmel vezetik az oltár elé, hogy ne felfedezhesse később újra, önállóan az utat. Így az eszes bráhmana cselhez folyamodik, mustármaggal hinti be a járást, hogy képes legyen visszatalálni az Úr eme lakhelyére.

A bráhmana hazatér királyához, és igyekszik Indrajumnát az Úr menedékhelyéhez visszavezetni, ám az istenszobornak csak hűlt helyét találják addigra, az megsemmisült létezni. A dicső Indrajumna király ekkor kész véget vetni életének, mivel semmi értelmét nem látja tovább vezetni birodalmát Isten jelenléte nélkül. Ekkor egy hangot hall, amely arra kéri, emeljen templomot a Níla-hegy tetején és várjon türelemmel.

 

Indrajumna a kérésnek megfelelően megépíti a templomot, az épületet az Úr Brahmá segedelmével kívánja felszenteltetni, ezért a mennyei bolygókra indul, hogy meghívja Őt birodalmába. Brahmá elutasítja kérését, mondván, csak akkor szentelheti fel templomot, ha azt Maga az Úr akarja, ahogy Ő Maga is csak akkor fog megjelenni benne, ha úgy határozott – s emlékezteti, az Úr eleddig is csak a király hívására cselekedett.

Indrajumna visszatér birodalmába, ám egy új világba csöppen, mivel a mennyei bolygókon másképp telik az idő, s ő így a pár naposnak érzékelt távollét alatt valójában több száz évet volt távol otthonától. Birodalma megváltozott, s az új uralkodó előtt csak nehezen bizonyítja kilétét, kétségbe vonják hitelességét – szavait, s hogy ő maga Indrajumna király, végül egy agg varjú igazolja. Az uralkodón szomorúság lesz úrrá rokonai és barátai elvesztése miatt, noha az új korszak emberei között – új testben ugyan – de felismeri korábbi szeretteit, szolgáit, követőit.

Indrajumna király megépítve a templomot hosszú ideig várt kétségbeesve az Úr megjelenésére, s már egészen türelmetlenné vált. Az Úr ekkor megjelent álmában és azzal vigasztalta, hogy hamarosan előbukkan majd egy különleges fafajta, amely egyenesen a lelki világból érkezik, isteni jelképekkel, és ebből már bátran kifaraghatják az újabb istenszobrot, Níla Mádhava mását. Az iránymutatásának megfelelően hamarosan meglelik a Dáru-Brahman fát, az Úr Krisna jelképeivel, a kagylókürttel, a buzogánnyal, a csakrakerékkel és a lótuszvirág szimbólumával törzsén. A király tüstént faragómestereket hív, ám a legtöbb szilpának (szobrásznak) eltörik a vésője; nem képesek megmunkálni a különleges anyagot. Ekkor egy titokzatos szilpa-mester érkezik, akiről azt beszélik maga a félistenek építésze, Visvakarmá, s azért jött, hogy felfoghatatlan tehetségével közvetlenül szolgálja az Urat. A rejtélyes mester komoly feltételeket szab a munka elvégzéséhez, kiköti, hogy 21 napon át nem zavarhatják meg alkotás közben, semmilyen körülmények között sem.
A napok során – a várakozás végtelen terhe alatt – Indrajumna királyt türelmetlensége megfosztja értelmétől. Elhalnak a zajok a műhelyben és baljós csönd köszönt palotájára. Bár miniszterei óvva intik ettől, 14 nap után elvesztve minden ítélőképességét feltépi a műhely ajtaját, s megpillantja a befejezetlen, félkész istenszobrokat. A szobrok, az Úr Dzsagannáth, Baladeva és Szubhadrá erős, kikerekedett tekintetűek, gyermeki vonásokkal rendelkeznek, hiányoznak azonban a végtagjaik. A király kínjában felkiált és átkozni kezdi magát, amiért ilyen sértést követett el.

Ismét elhatározza, hogy megválik életétől, amikor is újabb álmot lát. Az Úr ebben feltárja számára, hogy csupán kedvtelésének része ez a forma, így az is, hogy ennyire zavarodottá válhatott az egyébként erős és erényes király. Rávilágít, hogy ez a forma kiválóan alkalmas arra, hogy a hívek közvetlenül szolgálják Őt, kifejezzék odaadásukat és lefoglalják magukat az imádatban. Mert bár e formának nincs keze és lába, az Univerzum Ura kezek nélkül is képes elfogadni az ajándékokat és lábak nélkül is képes járni, vagyis Őt a test, az anyag megkötései nem korlátozhatják. Az Úr megnyilvánulása után Brahmá is ellátogat a birodalomba és felszenteli a helyet. Indrajumna király örömében úgy határoz, az Úr Dzsanagannátha temploma naponta csak 3 órán át lehet zárva, a többi időben pedig korlátlanul látogathatják a hívők. Az Úr Dzsagannátha imádata így mindenki számára elérhető volt, és példás odaadással folyt évezredeken át.

 

A tradíció háttere – a Szekérfesztivál

Több ezer évvel később, Srí Csaintanja Maháprabhu, aki Maga Krisna 15. századi megjelenési formája, ellátogat Dzsagannátha Puriba, ahol a templomban először megpillantva az Univerzum Urát összeesik előtte. Csaitanja Maháprabhu idejében az Úr Dzsagannátha formáját már nem látogathatta akárki, hanem csak a hindu születésű személyek. Az Úr Csaitanja tökéletesen ellenezte ezt, s ennek jeleként naponta látogatta házukban azokat a hívőket, akik muzulmán származásúak voltak vagy a muzulmán uralkodó szolgálatában álltak – így a tisztaszívű, példás bhaktákat, Szanátana és Rúpa Goszvámít, vagy Haridásza Thákurát.

Az Úr Csaitanja, az Úr Dzsagannátha különleges, végtagok nélküli, gyermeki, mosolygós megjelenésére – azon túl, hogy Indrajumna megzavarta a művészt – más magyarázatot is adott. Krisna felnőtt korában már nem imádott falujában, Vrindávanában élt, hanem Dvárakába ment és elfoglalta a trónt. A példás uralkodó itt távol volt szeretetett gyermekkori pajtásaitól, a gopíktól, akik közvetlenül, fesztelenül szolgálták és szerették őt, s a legbensőségesebb hívei az Úrnak. Krisna gyakran álmodott velük, így beszélt, izzadt és remegett álmában. Feleségei, a dvárakái királynők ezért titokban arról érdeklődtek Rohinítől (Krisna féltestvérének édesanyjától), tárja fel, mitől olyan zaklatott az Úr éjjelente?! Csaitanja úgy magyarázta, hogy mikor Rohiní, Balaráma édesanyja mesélni kezdett a királynőknek, őrnek Szubhadrát, Krisna és Balaráma húgát jelölte ki a folyosón, nehogy a fiúk valamit meghalljanak a szívszakasztó történetekből. Ekkor elbeszélte azokat a csodálatos emlékeket és kedvteléseket, amelyeket az Úr Krisna Vrindávana faluban mutatott be gyermekkorában, a lelki világ egyfajta egyedülálló letükröződésében. Szubhadrá szemei – hallva a történeteket – egészen kikerekedtek, teste az eksztázistól átalakult, s Krisna és Balaráma erre már azonnal figyelmesek lettek. Szubhadrá ebben az állapotban képtelen volt jelezni, hogy közelednek a fivérek. A történeteket meghallva, Krisnát és Balarámát annyira elbűvölték az emlékek, hogy hiányozni kezdett nekik a falujuk, társaik, szeretteik, a gopík – így Krisna teste is és Balaráma is átalakultak.

Az elkülönülés és hiányérzet szenvedésétől végtagjaik visszahúzódtak testükbe, tekintetük óriásira nőtt. Ez a végtelen elkülönültség-érzés Krisna és az őt szerető legtisztább hívei, a gopík között az, amit az Úr Dzsagannátha jelenléte kifejez. Ez a hangulat az elkülönülés hangulata, amelyben az Úr távol van szeretteitől. Nárada Muni – Brahmá fia – amikor megpillantotta ezt az eszményi formát, arra kérte az Urat, hadd láthassa mindig mindenki ebben a hangulatban elmélyülve.

Az Úr Csaitanja a 15. században tárta fel ezt a történetet, aki maga is Krisna egy alászállt formája Srímatí Rádharání, a legfőbb gopí érzelmeibe merülve. Maháprabhu személyes példájával tanított, követőivel kitakarította és csillogóvá változtatta a Gundicsá templomot Puriban, amely mintegy két kilométerre található Dzsagannátha-múrti állandó lakhelyétől. A templomot nem csak megtisztította, hanem úgy alakította, hogy az Vrindávanát jelképezze, Krisna faluját, ahol nevelkedett. Csaitanja és társai nem egyszerűen átrendezték és kipucolták ezt a teret. Az Úr megtanította követőinek a Haré Krisna mahámantra éneklését, a kor legfontosabb vallásos tevékenységét, s a takarítás közben ezt énekelték. Ez a mantra önmagában tökéletes és teljes, hiszen nem különbözik az Úr Krisnától, a szent helyektől, és fenségeitől. Így a mantrát énekelve a hívők szívükben teremtették meg a legtökéletesebb kedvtelések színhelyét, Vrindávanát a Gundicsá templomban, hogy Dzsgannáthát gyermeki éveire emlékeztessék. A Gundicsá-mardzsana szertartása, amelyet azóta is minden évben elvégeznek a hívek, nem csupán a templom, hanem a szív megtisztítása is egyben, amikor a helyszín mellett az elmét, lelkünket is tisztítjuk, és ezáltal jobban elmélyedhetünk az Istenszeretetben. Az Úr Csaitanja Maháprabhu ezután társaival bemutatta a Szekérfesztivál kedvtelését. Kegyéből olyan személyeknek is lehetőséget biztosított ekkor a szolgálatra, mint az ország világi uralkodója, Pratáparudra király, aki éveken át mindhiába próbált audienciát kérni Maháprabhutól. A király két kezével seperte az utat a szekerek előtt, akár egy cseléd, odaadása határtalan volt.

Ez volt az első fesztivál, amikor is az Úr Dzsgannáthát, vagyis Krisna vrindávanai formáját áthúzták a Gundicsá templomba. Ez a templom különleges, mert Vrindávana falut jelképezi, s így a hívők a gopík vágyát fejezik ki általa, hogy visszahúzzák az Urat Dvárakából falujába, vagyis a királyi tennivalóktól, a világ uralásától, a tiszteletteljes kapcsolatokból visszavigyék a személyes, szeretetteljes, odaadó közegbe. A templom másik különlegessége, hogy a Dzsagannáthát beavató Indrajumna király feleségének nevét viseli magán, innen a Gundicsá név. Csaitanja Maháprabhu társaival díszes menetben, táncolva és énekelve húzta át Dzsagannáth és testvérei szobrát, a három különböző méretű és színű szekéren, a Gundicsá templomba. A szekér néha elakadt, s ilyenkor elefántok sem voltak képesek tovább húzni a tonnányi istenszobrokat. Az Úr Dzsagannátha akkor haladt előre, amikor jónak látta, s az út közben olykor megpihent. Azt beszélik, ilyenkor az Úr Csaitanja a szekér mögé lépett és fejével tolta meg a termetes hintókat.

 

A Gundicsá templomban 9 napon át tartózkodtak az Urak, s az Úr Csaitanja és követői közben Krisna vrindávanai kedvteléseire emlékeztek, így pl. megfürödtek és játszottak az Indrajumna tóban. Ezután visszatértek eredeti lakhelyükre – megtartva az elkülönülés fájó hangulatát. Dzsgannátha visszatért Laksmídevíhez, a Szerencse istennőjéhez, aki a legfőbb felesége a dvárakái királynők között (különösen, mert a Szerencse istennője az ötödik napon haragra gerjedve meg is látogatja a Gundicsában). Az Úr Srí Csaitanja arra is megkérte követőit, hogy ezt a rendkívüli, szimbolikus és fontos eseményt ne felejtsék el soha, hanem minden évben rendezzék meg ugyanabban az időpontban, így emlékezzenek. A Szekérfesztivál Csaitanja kora óta hagyománnyá vált Dzsagannátha Puriban. Bár a nem hindu származású hívek azóta sem juthatnak be Dzsgannáthoz, ezen a napon, a Szekérfesztivál napján bárki láthatja Őt szekerén és szolgálhatja azzal, hogy hazahúzza Vrindávanba, énekel, táncol neki, az utat sepregeti vagy ajándékokkal kedveskedik a szekéren utazóknak.

 

A Rátha-játrá nyugatra érkezik

A Szekérkarnevált Sríla Prabhupáda a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezetének alapítója idejében már több helyszínen is megrendezték Indiában. Prabhupáda már ifjú korában szeretett volna eljutni Puriba, az eredeti fesztiválhelyszínre, ám végül falujának lakosait buzdította arra, rendezzék meg helyben is az ünnepi menetet. Az Urakat azonban nem volt min utaztatni – s a ragyogó terv úgy tűnt meghiúsul. A kis Abhaj Csaran (Prabhupáda gyermekkori neve) nagyon szomorú volt, ám találkozott egy idős asszonnyal, aki hogy a kedvébe járjon, kedvesen nekiajándékozta a szekerét, így az ifjú belekezdhetett a fesztivál megszervezésébe társaival. Az Urak ugyan egy és nem három szekéren utaztak, de megkezdődhetett a menet. A felnőttek, így Prabhupáda szülei is, látva a falubeli gyermekek eltökéltségét, segítettek megszervezni a Rátha-játrát vagyis a szekerek menetét. Finom ételeket főztek az Uraknak és a kocsit is feldíszítették a nagy alkalomra. Sríla Prabhupáda, amikor majd’ 70 éves korában Amerikába utazott, hogy elterjessze a Krisna-tudatos mozgalmat, elhozta a Szekérkarnevál ősi hagyományát is, a felvonulás legfontosabb tradicionális elemeit bemutatva, hogy mindannyian emlékezhessünk Krisna kedvteléseire. Az első, nem indiai Szekérkarnevált 1967-ben rendezték San Franciscoban. Azóta a világ legtöbb nagyvárosában, mintegy 500 ISKCON központ közelében évről évre megtartják az ünnepséget a nyári hónapokban, az eredeti, Puriban lezajló fesztivállal megközelítőleg egy időben.

Puriban mind a mai napig, 16 nappal a Szekérkarnevál előtt megrendezik a Sznána-játrát, amikor megfürdetik és újrafestik az Urakat. A Rátha-játrára már új pompával érkeznek.

Indrajumna királynak köszönhetően az Univerzum Ura imádható formában jelent meg az anyagi világban. A múrtiforma által képesek vagyunk szolgálni az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Csaitanja Maháprabhunak köszönhetően elmerülhetünk Krisna legbensőségesebb kedvteléseinek hangulatában, s megtisztíthatjuk szívünk templomát a Haré Krisna Haré Krisna Krisna Krisna Haré Haré Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré – hangvibrációval. Sríla Prabhupádának köszönhetően pedig ez az ősi hagyomány eljutott nyugatra, Indián kívülre is, így már a világ számos pontján szolgálhatjuk évről évre az Univerzum Urát énekkel, tánccal, díszekkel, finom ételekkel. Nem létezik tökéletesebb folyamat, mint az Úr odaadó szolgálatában való részvétel, amely által egyszerre foglalhatjuk le testünket és elménket, és amely által megszabadulhatunk az anyagi létezés terheitől, a félelmektől és szenvedésektől.

Fodor Kata

Vélemény, hozzászólás?