Raghunátha dásza Goszvámí (1495-1571)

Sríla Raghunátha dásza Goszvámí valószínűleg 1495-ben született egy Cándapura (ma Srí Krisnapura) nevű kis faluban, amely a nyugat-bengáli Saptagrám körzetében található (A hat Gosvámí születésének évszámai Sríla Bhaktivinoda Thákura “Chaya Gosvámíra Sambandhe Abda Nirnaya” című cikkéből származnak /Sajjana-tosani magazin,1882. 2. szám/). Apja a vagyonos Govardhana Majumdára volt, aki az akkori Zamindar (földbirtokosi cím), Hiranya Majumdára öccse volt. A fivérek, bár a káyastha (alacsony, többé-kevésbé súdrának számító kaszt) közösség tagjai voltak, az akkori számítás szerint is káprázatosan gazdagok voltak.

A család ősei mind kiváló vaisnavák és felettébb jómódú arisztokraták voltak. A Caitanya-caritámrita szerint a két fivér évi jövedelme 1 200 000 rúpiára rúgott, amely akkoriban igen jelentős összegnek számított. Amellett, hogy arisztokratikus életvitelt folytattak, nagyon jólneveltek voltak és készségesen adományoztak a bráhmanáknak, valamint a vaisnaváknak. Nagy tisztelettel imádták Nílámbara Cakravartít, Srí Caitanya Maháprabhu nagyapját, ám ő saját testvéreinek tekintette őket. Ezenkívűl sokat szolgálták Misra Purandarát, Srí Caitanya Maháprabhu apját, ebből kifolyólag Maháprabhu is igen jól ismerte őket. Raghunátha dását már gyermekkorában sem érdekelte az anyagi élvezet és gazdagság. Annál inkább érdekelték viszont a vaisnavizmus alapelvei, amelyeket már gyermekkorában elsajátított családi papjuktól, Balaráma Ácáryától, majd később annak bensőséges barátjától, Haridása Thákurától, aki Caitanya Maháprabhu személyes társa volt. Avatását családi gurujuktól, Yadunandana Ácáryától kapta.

1510-ben, miután Srí Caitanya Maháprabhu a szannyásza rendbe lépett, ellátogatott Sántipurába, Advaita Ácárya otthonába. Amint ennek híre eljutott a közeli Saptagrámba, az akkor csupán tizenöt éves Raghunátha dásza kérlelni kezdte apját, hadd találkozhasson Srí Caitanyával, akiről már annyi csodálatosat hallott Haridása Thákurától. Apja, bár gyermekének arisztokratikus jövőt tervezett, és ezért nem vette jó néven, hogy e zarándokok társaságát keresi, végülis elengedte fiát. Így Raghunátha dásza hét napon át szolgálhatta Caitanya lótuszlábait, aki ezután Jagannátha Puríba indult. Második találkozásuk négy évvel később zajlott le, miután Srí Caitanya Maháprabhu befejezte dél-indiai körútját, és újra visszatért Sántipurába. Ezúttal az ifjú Raghunátha dásza ismét kérte az Srí Caitanyát, hogy vele mehessen Puríba. Caitanya azonban arra intette, hogy maradjon otthon és szülei vágya szerint foglalkozzon a családi ügyekkel.

Mivel Raghunátha dásza volt a család egyetlen fiúgyermeke, Govardhana rá akarta hagyni vagyonát és földjeit. Egy szépséges és előkelő feleséget is szerzett neki, ezek a kilátások azonban egyáltalán nem vonzották a fiatalembert. Ezt látván, szülei éjjel-nappal tíz őrt foglalkoztattak őrzésével, ám Raghunátha dásza ennek ellenére is többször megpróbált elszökni otthonról. Körülbelül négy évvel később, 1518-ban Nityananda Prabhu a közeli Pánihátí faluba érkezett társaival. Raghunátha dásának sikerült találkoznia vele, és Nityánanda azt az utasítást adta neki, hogy etesse meg az összegyűlt vaisnavákat lapított rizzsel és joghurttal, amit a lelkes ifjú azonnal meg is tett. Amikor az összes bhakta leült az edényeivel, Nityánanda Prabhu meditációjában odahozta Caitanyát, és a sorok között végigsétálva belekóstoltak mindenki edényébe. Ezt azonban csak kevesen, a nagyon szerencsések értették és látták. Az ünnep végén Raghunátha dásza megkapta Nityánanda ételmaradékát és ezzel a kegyét is.

Másnap Raghunátha dásza Rághava Pandita közbenjárásával megközelítette Nityánanda Prabhut és előterjesztette kérését: “Én egy nagyon elesett személy vagyok, de szeretném elérni Srí Caitanya lótuszlábainak menedékét. A Te kegyed nélkül ez nem lehetséges, de hogyha Te kegyes vagy, akkor még a legelesettebbeknek is sikerül. Kérlek részesíts engem ebben a kegyben!” Ezek hallatán Nityánanda odahívta magához Raghunátha dását és a fejére helyezte lótusz lábát. Az áldást megkapva Raghunátha dásza boldogan tért vissza Saptagrámba.

Nemsokára elérkezett a várva várt alkalom a szökésre is. Az egyik éjjel Yadunandana Ácárya, a családi guru lépett be Govardhana házába. Raghunátha dásza, lelki tanítómesterét látva, sietve leborult előtte. Yadunandana Ácárya azt mondta: “Az egyik tanítványom, egy bráhmana imádta eddig a családi múrtimat, de most feladta a szolgálatát. Kérlek, gyere és győzd meg, hogy jöjjön vissza.” Az éjszaka már a vége felé járt és az őrök mind elaludtak, így kettesben indultak Yadunandana Ácárya háza felé. Félúton Raghunátha dásza azt mondta lelki tanítómesterének: “Majd én elmegyek a bráhmana házába, meggyőzöm és utána elküldöm hozzád. Te nyugodtan hazamehetsz.” Miután így engedélyt kapott, az ellenkező irányba indult és azt gondolta: “Most egyedül vagyok, itt a legjobb alkalom, hogy megszökjek.”

Ezzel gyorsan keletnek indult, néha hátranézve, de nem követte senki sem. A forgalmas utakat elkerülve, az erdőkön, dzsungeleken keresztül ment kelet felé, harminc mérföldet megtéve egy nap alatt. Estére egy tejkereskedő házában húzódott meg. Másnap reggel dél felé vette útját, a Chatrabhoga (ma Cháda-khádi) nevű falun keresztül. Tizenkét nap alatt ért Jagannátha Puríba, és ezalatt alig evett három alkalomnál többször, és akkor is csupán némi gabonát vagy tejet.

Amikor távolról meglátta Srí Caitanya Maháprabhut, leborult, hogy felajánlja hódolatát. Caitanya odahívta magához és átölelte, majd Svarúpa Dámodara Gosvámí gondjaira bízta a lesoványodott, kissé meggyötört, ám leírhatatlanul boldog Raghunátha dásza Gosvámít.

Srí Caitanya Maháprabhu személyes szolgája, Govinda mindennap elvitte Caitanya ételmaradékait az ifjú gosvámínak, aki azokat öt napon keresztül el is fogadta. Ám a hatodik napon, túlzottan bőségesnek tartva étkezését, elkezdett a Jagannátha-templom Simha-dvára nevű kapujánál ételt koldulni.

Amikor az évi Rátha-yátra fesztivál ideje elérkezett, a bengáli bhakták is megjöttek Sivánanda Sena vezetésével, majd a fesztivál befejeztével visszatértek Navadvípába. Govardhana Majumdára tőlük értesült arról, hogy fia Puríba ment. Raghunátha dásza kényelme feletti aggodalmukban a következő évben küldtek neki négyszáz aranypénzt, két szolgát és egy bráhmana szakácsot. Amikor Sivánanda Sena elment Puríba és átadta az ajándékokat, Raghunátha dásza először nem akarta elfogadni őket, de aztán úgy döntött, hogy havonta kétszer meghívja ebédelni Srí Caitanyát. Ezt rendszeresen folytatta két évig, ám utána a meghívások hirtelen abbamaradtak. Srí Caitanya Maháprabhu Svarúpa Dámodarához fordult a magyarázatért. Svarúpa Dámodara azt mondta: “Raghunátha dásza valószínűleg azt gondolta, hogy nem vagy igazán boldog amiatt, hogy materialistáktól származó pénzből rendezi az ebédeket, hiszen az ilyen étel beszennyezi az elmét, Te pedig csak az iránta érzett szeretetből fogadod el a meghívását.” Ezt hallva Srí Caitanya elégedetten mosolygott, és azt mondta: “Nagyon örülök, hogy Raghunátha dásza megértette az elmémet.”

Néhány nappal később Raghunátha dásza feladta a Simha-dvára kapunál való koldulást és egy chatrában (ingyenes ételosztóhelyen) kezdett koldulni. Ezt hallva Caitanya Maháprabhu annyira megörült, hogy legféltettebb kincseit ajándékozta neki, egy kagylókból készült nyakláncot és egy govardhana-sílát (egy kődarab a Govardhana-hegyről, amit a vaisnavák Krisna formájaként imádnak). Ezek után Raghunátha dásza Gosvámí a chatrában való étkezést is túl fényűzőnek találva, elkezdte a tehenek által meghagyott romlott rizsmaradékokat gyűjtögetni éjszakánként. Ezeket reggel megmosta és egy kis sóval meghintve megette. Amikor Caitanya ezt megtudta, eljött, és arra kérte Raghunátha dását, hogy kínálja meg Őt is, ám Raghunátha dásza méltatlannak tartotta Caitanyának ajánlani a romlott ételt. Srí Caitanya azonban erőnek erejével elvette tőle, és megkóstolt egy kis darabot, majd azt mondta: “Bár mindennap sokféle prasádát eszem, ilyen nektárt még nem ízleltem soha.”

Raghunátha dásza Gosvámí majdnem tizenhat évig maradt Puríban, amikor, 1534-ben Srí Caitanya Maháprabhu eltávozott. Nem sokkal előtte megkérte Raghunátha dását, hogy induljon el Vrindávanába és csatlakozzon Rúpa és Sanátana Gosvámíkhoz, akik már régóta ott voltak. Ám ő még két-három évig várt, egészen szeretett lelki tanítómestere, Svarúpa Dámodara Gosvámí eltávozásáig. Ezután, majdnem negyven éves korában elindult Vrindávanába, de az elkülönülés elviselhetetlen fájdalma miatt úgy döntött, hogy leugrik a Govardhana-hegyről és így válik meg az életétől. Rúpa és Sanátana azonban nem engedték meg neki, inkább meggyőzték, hogy mivel Caitanya bensőséges társa volt, meséljen Róla a bhaktáknak rendszeresen. Ezek után Raghunátha dásza Gosvámí naponta három órán keresztül beszélt Srí Caitanya Maháprabhuról, többek között tőle merítette ihletét Krisnádása Kavirája Gosvámí, a Caitanya-caritámrita című monumentális életrajz szerzője is, aki ekkortájt vált Raghunátha dásza bensőséges barátjává.

Raghunátha dásza Gosvámít vairágya-ácáryának (“a lemondás mesterének”) is nevezik, mivel lemondottsága nem ismert határokat. Vrindávanában majdnem negyven évig élt egy nádkunyhóban a Rádhá-kunda partján. Naponta több, mint huszonkét órán keresztül végzett odaadó szolgálatot, és csak a fennmaradó másfél-két órában evett és aludt. Azt mondják, hogy Srí Caitanya eltávozása után csak gyümölcsöket és tejet evett, miután Sanátana Gosvámí is eltávozott, csupán egy pohár írót ivott naponta vagy két naponta, Rúpa Gosvámí eltávozása után pedig teljesen feladta az evést és alvást.