Hare Kṛṣṇa kedves bhakták!
A legutóbbi gyönyörű meditációra (Śrīla Śacīnandana Mahārāja meditációja) több igen kedves visszajelzést kaptam. Nekem is nagy erőt adott a figyelmes japázáshoz, főleg azokon a napokon, amikor a körülmények kevésbé voltak támogatóak, amikor fáradtabb voltam, vagy csak több anyagi vágyam ébredt fel.
Most egy olyan meditációról szeretnék írni nektek, ami nekem nem igazán sikerült. Viszont nagyon tisztelem azt a prabhut, aki ajánlotta, és gondolom, hogy sokaknak segíteni fog. Nem véletlenül írta meg így, nem véletlenül ajánlja így. Hogy ki ő? Śrīla Keśava Bhārati Mahārāja. Az iránta érzett bizalmam tehát az ösztönzője az alábbi bejegyzésnek:
Az a tapasztalatom, hogy a figyelmes japázás érdekében sokat segít, ha pontosan érzékeljük, hol vibráljuk a szent nevet. Ahogy japázás közben megfigyeltem magamat, vagy másokat, azt láttam, hogy néha az elmével, vagy csak a szájjal mondják ki a neveket. ám a leghatékonyabbnak úgy találtam, ha előbb mélyen a torokból keletkezik a hangvibráció, majd ezt egyre tovább viszem mélyebbre és mélyebbre addig, amíg elérkezem oda, ahol a lélek lakozik: a szívbe. Amikor ilyen mélyen sikerül vibrálni a nevet, ott, ahonnan a név maga is előjön, magában a szívben, lehet érezni, ahogy az egész lényemet áthatja a hang vibráció jelenléte. Ebben a helyzetben természetesen sokkal könnyebb fókuszálni a névre, ellenállni az eltérítő hatásoknak, és élvezni a japázás élményét. Már maga ez is nagyszerű érzés, amiből remélhetőleg el lehet jutni addig, hogy Rādhā–Kṛṣṇa formájára, tulajdonságaira, majd végül a kedvteléseire gondolhatok. A természetem szerint szívvel látom a világot, így számomra a japázás azt jelenti, hogy a lehető legszemélyesebb kapcsolatra törekszem a névvel, annyira közvetlen, bensőséges találkozásra, amennyire lehetséges. Ezt találtam a leghatékonyabbnak. Mélyen a torokban énekelni, megérezni a vibrációt, ahogy szétterjed a testemben, a lényemben, majd a hangot bevonni a szívembe, hogy a japázás mélyen a szívből történjen.
Keśava Bhārati Mahārāja