Kṛṣṇa különleges szülinapi ajándéka

Kedves Bhakták!

Kérlek, fogadjátok tiszteletteljes hódolatomat!
Minden dicsőséget Śrīla Prabhupādának!

Gondoltam, megosztok veletek egy csodálatos prédikáló élményt, ami ma történt velünk, itt Székelyföldön.

Pár napja érkeztünk meg kis csapatunkkal Székelyudvarhelyre. Nem is akartuk lopni a napot, azonnal nekikezdtünk a missziónak. Gyurit, Gabit és Krisztiánt kiraktuk könyvet osztani a főtéren, mi pedig elindultunk szállást keresni, és valamilyen termet, ahol majd programot tartunk a hétvégén. A szállás pillanatok alatt meglett, de termet nem találtunk, pedig Árpival egész délután kerestük a megfelelő helyet. Árpi elindult a szállásra elkészíteni a vacsorát, én pedig gondoltam, kiugrok még egy-két órára osztani a többiekhez.

Kiálltam az utcára pár Bhagavad Gītāval. Nem sokkal később jött egy hölgy. Megállítottam, a kezébe adtam a könyvet, és beszélgetni kezdtünk, majd egyszer csak odalépett hozzánk egy férfi. Udvariasan tudatta velem, hogy már figyel minket egy pár órája, és most már iḍe kellett jönnie, hogy megkérdezze, kik vagyunk, és mit csinálunk itt Udvarhelyen. Elmondtam neki, hogy kik vagyunk és miért jöttünk iḍe, majd ő is mesélt magáról. Kiderült, hogy az úriember, akit Sándornak hívnak, a Szent Ferenc Egyesület alapítója, amely értelmileg sérült gyerekekkel foglalkozik. Még hosszan társalogtunk, miután Sándor (és a hölgy is) vett egy Bhagavad Gītāt, és meginvitált minket, hogy menjünk el hozzájuk, az Egyesületbe, és valahogyan lelkileg segítsünk a gyermekeknek. Mondtam neki, hogy nagyon szívesen meglátogatjuk őket, és beszéltem neki arról, hogy mi a zenén és a táncon keresztül tudunk segíteni. – Az pont jó lesz, a gyerekek nagyon szeretik a zenét, és az egyiküknek pont holnap lesz a szülinapja. – válaszolta. Megbeszéltünk egy időpontot és elváltak útjaink.

… Ma reggel ígéretünkhöz híven elindultunk a Szent Ferenc Egyesülethez meglátogatni a gyerekeket. Mindannyiunkban vegyes érzelmek kavarogtak, nem tudtunk mire számíthatunk, de azt tudtuk, hogy ezért jöttünk iḍe, hogy prédikáljunk, és bárkihez hajlandóak vagyunk elmenni, aki meghallgatja az üzenetünket.

Rövid út után meg is érkeztünk. Az Egyesület egy nagy panelház első emeletén kapott helyet. Sándor kicsit késett, de találkoztunk a feleségével, aki kedvesen beinvitált minket. Egy pici kis előszobába érkeztünk, egy szoba plusz egy fél szoba, konyha. Tíz gyerek, öt nevelő. Hát elsőre lesokkoltak minket a körülmények – úgy tűnt, erre felé sincs túlságosan támogatva a szociális szféra.

Bezsúfolódtunk a szobába, a gyerekek pedig kíváncsian méregettek minket, öt és tíz év közöttiek voltak mind. Leültünk a szőnyegre és rögtön bele is vágtunk a közepébe.
Először mondtam egy pár szót arról a nevelőknek, hogy kik vagyunk, és mi is a Hare Kṛṣṇa mantra, és hogy mit is fogunk majd csinálni. Aztán a rövid monológ után elkezdtünk bhajanozni. Először nagyon furcsa érzés volt. Az egyik lány, akit Móninak hívtak, elkezdte utánozni Gyuri prabhut: leült törökülésbe, és ugyanúgy próbált a két térdén játszani, mint ahogy Gyuri a mridangán. Egy korához képest nagyobb darab fiú, aki az egyik nevelő mellett ült, néha hirtelen felállt, odajött a harmóniumhoz, rátette a kezét, majd visszaült a helyére. Volt egy kisfiú, olyan 5-6 éves forma, aki Gyuri mellett ült, és néha-néha odanyúlt a mridanga ütőfelületéhez, meg-megszakítva a ritmust.

Az egyik sarokban egy kiságy volt, amiben egy mozgássérült fiú feküdt. A nevelők ölében kisebb gyerekek ültek, akik tágra nyílt, megszeppent tekintettel figyeltek minket. Ahogy a Mahā-manta kezdett behatolni a fülükön keresztül a szívükbe, egyre jobban lehetett érezni a változást, és mi is kezdtünk belemelegedni. Móni elkezdett kurjongatni, próbált énekelni, kisebb nagyobb sikerrel, mindenesetre mindent beleadott. Az egyik kisfiú egyszer csak felállt, és elkezdett körbe-körbe táncolni. Páran tapssal kapcsolódtak be a bhajanba, beleértve a nevelőnőket is, akik szintén nagyon élvezték a közös zenélést. Bár ezeknek a gyerekeknek a figyelmét nagyon nehéz hosszabb távon bármire is irányítani, ennek ellenére most a Mahā–mantra teljesen lefoglalta őket. Bár énekelni nem tudtak, de minden létező eszközüket bevetették arra, hogy valahogyan részt vegyenek. Az éneklés elérte a tetőfokát. Körbenéztem, és csodálatos látvány tárult a szemem elé. A táncoló kisfiú felemelt kézzel pörgött körbe-körbe a szoba közepén, Móni is fáradhatatlanul kurjongatott, az egyik nevelőnő felugrott, odament a fiúhoz, aki a kiságyban feküdt, felkapta, és az ölébe ültette. A fiú megnyomorodott kis kezeivel azonnal elkezdett tapsolni. Egy másik nevelőnő szeméből patakzott a könny miközben a nagydarab fiút nézte, aki éppen nagyon boldognak látszott. Ebben a pillanatban ránéztem a többiekre és rögtön megértettem, hogy ugyanazt élik át, mint én. Néztük a gyerekeket, és csak ámultunk azon, hogy milyen kegyes Harinám Prabhu. Itt voltak ezek az anyagi szempontból nagyon elesett és szerencsétlen lelkek, akiknek most a legnagyobb szerencsében van részük. Még csak nem is tudták kimondani a mantrát, mégis mivel csak próbálkoztak, az Úr nagyon kegyesen megnyilvánította nekik a potenciáit.
A program végén odajött a nevelőnő, aki sírt a bhajan alatt, és ezeket a szavakat mondta: – Nagyon szépen köszönjük, hogy itt voltatok! A gyerekek nagyon élvezték és a hatása alá kerültek az éneklésnek. De nem csak a gyerekek. Amikor ránéztem Barnabásra (ő volt a nagydarab fiú), csak azt láttam, hogy az egész teste tiszta libabőr és folyik a szeméből a könny. Akkor én sem bírtam tovább, és elkezdtem sírni. És pont neki van ma a születésnapja.

Köszönöm kedves Uram, hogy adtál egy kis bepillantást abba, hogy milyen végeláthatatlan is a Te kegyed óceánja!

Köszönjük vendéglátóinknak is, hogy meghívtak minket, és hogy együtt tapasztalhatunk valami igazi boldogságot!

Param vijayate Śrī Kṛṣṇa saṅkīrtanam!!!

Szolgátok.: Triyuga das

videó:
https://youtu.be/EKWU4LtREdQ