Egy utazó szerzetes naplója 13. rész 6. fejezet

„A boldogság egy hely”

Lassan haladtunk a forgalomban a taxival a delhi-i repülőtérre, s útközben Sri Nama Vanamali Krisna Dasa odafordult hozzám. „Miért mész Bhutánba?” -kérdezte.- „Ott mindenki buddhista.”

 

„Nos,” -mondtam,- „egy sannyasinak az a kötelessége, hogy utazzon és szerte a világon terjessze a Krisna-tudatot, különösen azokon a helyeken, ahol az emberek egyáltalán nem, vagy csak kicsit ismerik a lelki hagyományokat.”

 

„De azt hallottam, hogy Bhutánban tilos a hittérítés.” -mondta Sri Nama.

 

„Így van,” -mondtam,- „és nem is azért megyünk. De csak azzal, hogy utazunk az országban és találkozunk az emberekkel, biztosan felkeltjük az érdeklődésüket a Krisna-tudat iránt. Igazából leginkább amiatt megyek Bhutánba, hogy tanuljak az ottani emberektől.”

 

„Mit?” -kérdezte Sri Nama.

 

„Azt olvastam, hogy Bhutánban a kormány és az emberek nagyon vigyáznak arra, hogy fenntartsák az ősi, lelki kultúrájukat, s csak lassan vezetik be az anyagi fejlődést. Felvillanyoz, hogy napjainkban ilyen nagy mértékben fenn tudott maradni a kultúrájuk. Úgy gondolom, hogy mi, -az ISKCON tagjai- tanulhatunk ebből.”

 

„Az évek során Bhutánban különös megközelítésmódot alkalmaztak a fejlődésre: a Bruttó Nemzeti Boldogság feljődését tartják szem előtt, mely szerint a társadalmi fejlődés akkor megy végbe, ha az anyagi és a lelki fejlődés kiegészíti és erősíti egymást.  A királyuk nemrég azt mondta, hogy a Bruttó nemzeti Boldogság sokkal fontosabb, mint a Bruttó Nemzeti Termelés.”

 

„Ez úgy hangzik, mintha egy, a védikus időkben uralkodó király mondta volna.” -felelte Sri Nama.

 

„Azt hallottam, hogy nagyon szeretik az emberek.” -válaszoltam.- „Ez igen ritka napjainkban. Hallgasd meg, mi van erre a szórólapra írva. Ezt a koronázási beszédén mondta 2008-ban.”

 

„Uralkodásom ideje alatt nem szándékozok királyként uralkodni felettetek. Szülőként védelmezlek majd titeket, idősebb bátyként gondoskodok majd rólatok, s fiatokként szolgállak majd benneteket. Mindent megadok nektek, és semmit sem tartok meg; jó emberként fogok élni, példamutatóként gyermekeitek számára; nincsenek személyes céljaim, csak a ti reményeitek és  törekvéseitek beteljesítése. Éjjel és nappal szolgállak majd titeket a kedvesség, az igazságosság és az egyenlőség hangulatában.”

 

„Ezt nevezem!” -mondta Sri Nama.- „Judisthira Maharaja uralkodására emlékeztet, melyet a Srimad Bhagavatam ír le: akkoriban minden polgár boldog volt.”

 

„Készült nemrég egy felmérés,” -mondtam,- „mely szerint a bhutáni emberek 45,2%-a nagyon boldog, 51,6%-a boldog és csak 3,2%-a boldogtalan. Ezt szeretném a saját szememmel látni.”

 

Mikor a Drukair légitársaság gépe Paro repülőtere fölött körzött Bhutánban, kinéztem az ablakon, s mindenütt csak hegyeket láttam. Hamarosan felfedeztem, hogy az egész ország egy hegyvidék. Alig lehet egyenes utakat találni: legtöbbjük szűk és kanyargós hegyvidéki út, meredek szakadékokkal.

 

Mikor kiértem a terminálból, Sri Prahlad das és Sakhi Rai das csatlakozott hozzám Ausztráliából, a bhutáni idegenvezetőnkkel együtt. Bhutánban tudják, milyen kedvezőtlen hatást válthat ki az ország környezetén, kultúráján és önazonosságán a nagyméretű turizmus, ezért óvatosak, mennyi külföldi turistát engednek be az országba. Meghatározott számú turista látogathatja meg őket évente, s ők is csak a kormány által jóváhagyott utazási irodán keresztül érkezhetnek.

 

Paróból egy órát utaztunk Timphuba, a fővárosba. Az első úticélunk Choten volt, mely egy hatalmas emlék-sztúpa a városközpont közelében. Az emberek épp körüljárták a sztúpát, s kedvező napokon is ezt teszik, hogy lelki haszonra tegyenek szert. Zárt szerkezetű volt, belsejében mantrákkal, imákkal és istenszobrokkal.

 

Ötven vagy hatvan, tradicionális bhutáni öltözéket viselő ember járta épp körül a sztúpát, s az ősi buddhista mantrát az  „Aum mani padme hum” -ot vibrálták. („Hódolatomat ajánlom a lótusz belsejében lévő ékkőnek.”)

 

„Ki lehet az az ékkő a lótuszban?” -kérdeztem Sri Prahladát.

 

Elmosolyodott. „Mi azt mondanánk, hogy Laksmi, a szerencse istennője.” -mondta.- „Vagy inkább Srimati Radharani, Akit az édesapja, Vrisabhanu király egy lótuszvirágban talált meg egy tavon. Erről Srila Rupa Goswami ír a Vidagdha Madhavában.”

 

„De mit jelent ez a mantra a Buddhisták számára?” -kérdeztem.

 

„Ők azt mondják, hogy az Úr Buddha ül a lótuszon.” -felelte Sri Prahlad.

 

Úton a szállodánk felé meglepetten nyugtáztam, hogy mindenki tradicionális öltözéket visel.

 

„Különleges nap van ma?” -kérdeztem az idegenvezetőnktől.- „Úgy néz ki, mintha mindenki ünneplő ruhában lenne.”

 

Felnevetett. „Nem,” -mondta,- „mi minden nap így öltözünk. Ez a kultúránk része. A bhutáni törvények értelmében a polgároknak nyilvános helyeken hagyományos öltözékben kell megjelenniük. A férfiak egy térdig érő leplet viselnek, melyet a derekukon kötnek meg- ezt gho-nak hívják; a nők ruhája pedig a keyra, mely bokáig ér.”

 

„Nézzétek az épületeket!” -mondta Sakhi Rai.- „Olyan művésziek és gyönyörűek.”

 

„Ez is bhutáni törvény.” -mondta a vezetünk.- „Minden üj épületnek,- legyen az nyilvános vagy magánépület- a hagyományos építészeti stílust és annak szabályait kell követnie. Ez az egyik módja a kultúránk megőrzésének. Láthatjátok majd, hogy a fagerendák, valamint a házak ablakai és ajtói mind virág- és állatfigurákkal, s vallásos motívumokkal vannak díszítve. Így a napi teendőink közben is tudunk Buddhára emlékezni.”

 

A városból kifelé menet láthattam, hogy igazat beszélt. Minden építmény különösen elbűvölő volt. Sőt mi több, azt is megfigyeltem, hogy vallás mennyire áthatja Bhutánban az élet minden aspektusát. Csaknem minden hegygerincen állt egy templom, és minden hegyi hágónál volt egy sztúpa, s többezer imazászló.

 

Imakerekeket is nagyon gyakran láttunk, melyek nagy, zárt kerekek voltak, belsejükben összetekert papírra írt imákkal. Ha valaki megforgatja a kereket, ugyanazt az eredményt kapja, mintha imádkozott volna. Sokan forgatták a kerekeket, de azzal egy időben imádkoztak is az imaláncaikon.

„Megduplázzák a hasznot.” -mondta mosolyogva a vezetőnk.

Aznap éjjel alig tudtam aludni. Mikor végül mégis sikerült álomba mélyednem, időről időre arra ébredtem, hogy levegőért kapkodok. Reggel fejfájással keltem.

 

„Ez a magasság miatt van.” -mondta a vezetőnk.- „Csaknem háromezer méter magasan vagyunk. Ez különbözőképpen hat emberekre. Nemsokára elmúlik.”

 

Aznap délelőtt a százharminc kilóméterre lévő Phobjikhába utaztunk. Öt órás volt az út a hegyvidéki utak miatt. Rosszul lettem, a vezetőnk pedig együttérzően mosolygott. „Mi a rövid távolságok és a hosszú utak országa vagyunk.” -mondta.
És a következő tíz nap során sem sikerült legyőznöm a félelmemet az utak mentén lévő szakadékok láttán.

 

Mikor végre Phobjikhába értünk, a hegyi úton felsétáltunk Gangtey Goenpába, egy buddhista kolostorba, melyet a tizenhatodik században építettek. Az út meredek és kanyargós volt.

 

Az idegenvezetőnkhöz fordultam: „Mennyi időbe fog telni, míg odaérünk a kolostorhoz?” -kérdeztem levegőért kapkodva.

 

„Két órányi járóföld.” -mondta.- „Ez az egyetlen út, ami oda vezet. Nincs más ösvény a kolostorhoz, hiszen akkor már nem tudná megfelelően beteljesíteni a célját. Az ott élő szerzetesek a világtól elvonultan élnek, hogy tudjanak a rituáléikra és az imáikra összpontosítani. Pont mantrákat fognak énekelni, mikor majd odaérünk. Menjünk gyorsabban.”

 

De Sri Prahlad, Sakhi Rai és én nem tudtunk gyorsabban menni: minden pár lépés után meg kellett állnunk kifújni magunkat. „Egyre kevesebb az oxigén, ahogy egyre feljebb haladunk.” -mondta Sakhi Rai morgolódva.- „Így kis időbe fog telni, míg odaérünk.”

 

Így is lett: három óra múlva értünk oda a kolostorhoz. A szent templomba belépve megdöbbentem: még mindig úgy nézett ki, mint a tizenhatodik században. Semmi sem változott. Olyan volt, mintha visszamentünk volna az időben. Hetven vagy nyolcvan különböző életkorú szerzetes ült lótuszülésben, s több száz vagy talán több ezer olyan verset vibráltak, melyek a lábaiknál lévő ősi pálmalevelekre írt szentírásokból származtak.

 

Csak a kis ablakokon szűrődött be némi fény. A guru, egy magas, kopasz férfi volt, egy emelt ülőhelyen ült, s ő vezette a ritmikus kántálást. Hogy tartsák az ütemet, többen dobokat szólaltattak meg, melyek olyan régieknek tűntek, mint maga a kolostor. Más szerzetesek nagy réz cintányérokon ütötték a ritmust. Két fiatal, körülbelül tíz éves szerzetes, hosszú, réz trombitákat fújt.

 

Mikor a gurura néztem, intett, hogy üljek le a szerzetesek közé. Elővettem a japámat és elkezdtem vibrálni a Hare Krisnát, s a körülöttem lévő szerzeteseket figyeltem. Mély benyomást tettek rám. Mind annyira összpontosítottak, s figyelmesek voltak a lelki gyakorlataiknban és mélyen elmerültek a hitükben.
Amint a percekből órák lettek, úgy éreztem, egy belső átalakuláson megyek keresztül, s ugyanaz az eltökéltség kezdett ébredezni bennem, melyről a szerzetesek tanúbizonyságot tettek. Az imák hangja, a gongok és a cintányérok ütései, a trombiták zenéje mellett a maha-mantra minden egyes szótagjára összpontosítani tudtam.

 

Majd hirtelen, minden előzetes bejelentés nélkül minden abbamaradt, s a szerzetesek néhány percig csendes meditációba mélyedve ültek, majd kinyitották a szemüket, s az egyik fiatal szerzetes vízzel és rizzsel járt körbe a sorok között. Gyorsan mozgott egyik embertől a másikig: egy kis vizet öntött minden szerzetes poharába és egy kevés rizst szedett a táljukba. A guru intett neki, hogy nekem is hozzon egy pohár vizet és egy tál rizst. Hatvan másodperc alatt mindenki befejezte az étkezést, s újra elkezdték vibrálni a mantrákat és az imákat.
„Elinduljunk?” -súgta a fülembe a vezetőnk.

 

„Nem tudom.” -mondtam.- „Nagyon mély benyomást tesz rám ez a hely.”

 

„Ha maradni akarsz, hat órán keresztül kell maradnod.” -mondta.- „Kétszer hat órát imádkoznak így naponta. Ha egyszer leülsz, végig kell maradnod az alatt az idő alatt. Nagy udvariatlanság lenne közben felállni.”

 

Kicsit elszégyelltem magam, felálltam, s elindultam. De amint kiértem, a guru intett, hogy menjek oda hozzá. Mikor odaértem ahol ült, kivett egy szent zsinórt egy régi dobozból és a jobb kezem köré kötötte. Majd hozzáérintette az egyik pálmalevél szentírást a fejemhez.

 

Mikor meglátta a japazsákomat, jelezte, hogy szeretné látni a japámat. Elővettem a láncot, s tágra nyíltak a szemei.

 

„Sokat használod őket.” -mondta.

 

„Igen.” -válaszoltam.- „Már hosszú évek óta.”

 

„És mi a te hited?” -kérdezte.

 

„Gyakorló vaisnava vagyok.” -mondtam.- „Isten neveit vibrálom ezen az imaláncon.”

 

„Milyen neveket?” -kérdezte.

 

„Az Úr Krisna neveit.” -válaszoltam.- „Hare Krsna, Hare Krsna, Krsna Krsna, Hare Hare, Hare Rama, Hare Rama, Rama Rama, Hare Hare.”

 

„Buddha áldása legyen veled.” -mondta.

 

Mikor elindultunk, láttam, hogy senki sem figyelt ránk, annyira elmerültek a szerzetesek a meditációjukban.

 

A hosszú lefelé vezető hegyi úton Sahki Rai így szólt: „Guru Maharaja,” -mondta,- „ez jó, hogy ilyen közeli társulást fogadunk el a buddhistáktól?”

 

„A transzcendentalisták minden osztályának felajánjuk a tiszteletünket.” -mondtam.- „Nem fodagjuk el a tanításaikat, de elismerjük, hogy nem közönséges lelkek.” Idéztem egy verset a Srimad-Bhagavatamból:

mahat sevam dvaram ahur vimuktes
tamo dvaram yositam sangi sangam
mahantas te sama cittah prasanta
vimanyavah suhrdah sadhavo ye

„Csak azáltal érhetjük el a az anyagi kötöttségektől való felszabadulást, ha lelkileg fejlett személyiségeket szolgálunk. Ezek a személyek imperszonalisták és bhakták. Akár az Úr létezésébe akarunk olvadni, akár az Istenség Személyiségével akarunk társulni, szolgálnunk kell a mahátmákat. Akiket nem érdekelnek az efféle tevékenységek s az olyan személyekkel társulnak, akik ragaszkodnak a nőkhöz és a nemi élethez, a pokolba vazatő út tárva nyitva áll. A mahátmák kiegyensúlyozottak. Nem tesznek különbséget különböző élőlények között. Nagyon békések és teljesen elmerülnek az odaadó szolgálatban. Mentesek a dühtől és mindenki érdekében cselekszenek. Nem követnek el elítélendő tetteket. Az ilyen személyeket mahatmáknak hívják.”

 

„Tudod,” -folytattam,- „mély benyomást tett rám, hogy ennyire el vannak merülve a lelki gyakorlataikban. Napi tizenkét órán keresztül énekelnek és imádkoznak. Én is szeretnék ilyen eltökéltségre szert tenni a saját sadhanámban.”

 

De az ő eltökéltségük arra irányul, hogy elérjék az ürességet.” -mondta Sakhi Rai.- „Hogyan inspirálhatna ez minket?”

 

„A Visnu Purana egy anyagi példával hasonlítja össze az anyagi vágyakat a Krisna iránti szeretettel.” -mondtam.
ya pritir avivekanam
visayev anapayini
tvam anusmaratad sa me
hrdayan napasarpatu [1.20.19]

„Az ostobák megingathatatlanul vonzódnak az érzékkielégítés tárgyaihoz. Hasonlóan, bárcsak én is mindig emlékezhetnék Rád, s az Irántad érzett ragaszkodásom sohase hagyná el a szívemet.”

 

„Azért jöttünk ide, hogy tanuljunk, s azért is, hogy tanítsunk.” -folytattam.- „Ne felejtsd, hogy ez a lelki hagyomány már több évszázada létezik itt Bhutánban. Gyűjtsünk tapasztalatokat, hogyan fogja tudni az ISKCON is túlélni az idő pusztító hatását.”

 

Másnap, egy újabb nyugtalan éjszaka után, tíz órát utaztunk még magasabbra a hegyvidéken, az ország közepén lévő Bumthangba. Útközben sok jámbor emberrel találkoztunk, akik kíváncsiak voltak, miért viselünk ilyen öltözéket, s érdeklődtek az imaláncaink iránt is. Sokszor megmutattuk nekik a japaláncainkat és elmagyaráztuk nekik a Hare Krisna éneklésének folyamatát.

 

Az idegenvezetőnkhöz fordultam: „Hogyan ötvözik a bhutániak a modernizációt a lelki hagyományukkal?” -kérdeztem.

 

„Nem vagyunk az anyagi fejlődés ellen,” -mondta,- „lehet lelki céljokra is használni. Bhután sokáig királyság volt, s önként zárkóztunk el a világ elől. Meg voltak a maga előnyei és hátrányai. Például az egészségügyben: fertőző betegségek terjedtek mindenfelé, és a gyerekek több mint fele már a születée után vagy pár éves korában meghalt. A malária minden évben több száz életet követelt.”

 

„De mióta 1961-ben utat nyitottunk a modernizációnak, s széles körű politikai, társadalmi és gazdasági reformokat vezetünk be, a népesség egészségi állapota csaknem 90%-al növekedett, mert mindenki részesül támogatott orvosi ellátásban.”

 

„2008-ban Bhután a több száz éven át tartó monarchia után demokrácia lett. A király és a Nemzeti Tanács szoros együttműködésben irányítanak. De míg ötvözzük a modernizációt a kultúránkkal, óvatosak vagyunk, hogy ezt ne a lelkiség rovására tegyük. Erősen érezzük, hogy az egyén és a társadalom lelki fejlődése úgy érhető el, ha megfelelő az egyensúly az emberek gazdasági, társadalmi, érzelmi, lelki s kultúrális szükségletei között.”

 

„Nem mindig könnyű megtalálni ezt az egyensúlyt, de próbálunk minden tőlünk telhetőt megtenni. És ismétlem: az emberek boldogsága a siker mércéje. Van egy mondásunk: ‘A boldogság az a hely, ahol élni szeretnél.'”

 

Nyolc óra kanyargás után szükségem volt egy kis pihenőre, ezért megkértem a sofőrt, hogy húzódjon le az útról. Kiszálltunk az autóból, lesétáltunk egy töltésen, leültünk és megebédeltünk. Majmok hancúroztak a sűrű növényzetben. Madarak csicseregtek a közelben lévő folyó mellett. Idilli környezet volt.”

 

„Szomorú,” -gondoltam,- „hogy gyermekkorom óta nem voltam ennyire közel a természethez. Nagyon megnyugtató.”

 

Elővettem a japámat és elkezdtem japázni. Ilyen természetesen békés környezetben könnyű volt a szent névre figyelni.

„Nyilvánvaló, hogy annak idején a jógik miért választottak ilyen helyeket a lelki gyakorlataikhoz.” -gondoltam. Elképzeltem, milyen lenne egy hónapot eltölteni ezen a jóság minőségében lévő helyen.

 

Japázás közben véletlenül felpillantottam a hegyre és egy kis kolostort pillantottam meg a magasban a hegyoldalon néhány apró házikóval körülvéve.

 

„Mi az ott?” -kérdeztem a vezetőnket.

 

„Az egy különleges hely, ahol a szerzeteseink meditálnak.” -mondta.

 

„Átérzem, milyen jó lehet itt meditálni.” -mondtam.- „Pont azon gondolkodtam, hogy magam is szívesen eltöltenék itt egy hónapot.”

 

Felnevetett. „Miután kilenc évig képzik őket egy kolostorban,” -mondta,- „az összes szerzetesünket elküldik ide, ebbe a kolostorba, hogy három évig, három hónapig, három hétig és három napig csendes meditációt végezzenek.”

 

Leesett az állam. „Ennyit az egy hónapomról.” -gondoltam. Ismét mélyen meghatott az a komolyság, melyet ezek a buddhista szerzetesek a sadhanájuk, a lelki gyakorlataik irányába kifejeztek.

 

„Van nálunk is hasonló példa az efféle eltökéltségre?” -kérdezte Sakhi Rai.

 

„Igen, van.” -feleltem.- „Az olyan bhakták, mint Haridas Thakura és Raghunatha dasa Goswami: ők napi 22 órában énekelték a Hare Krisnát.”

 

„És mi miért nem tesszük ezt?” -kérdezte.

 

„Mi azt tesszük, amit Srila Prabhupada kért.” -mondtam.- „Minimum tizenhat kört japázunk naponta. De ahogy fejlődünk, természetesen többet szeretnénk japázni. És mi szolgáljuk is a szent nevet azáltal, hogy terjesztük a Hare Krisna éneklésének dicsőségét szerte a világon. Erre megkapjuk guru és Gauranga kegyét. De itt imádkozhatunk, hogy mi is olyan eltökéltek lehessünk, mint ezek a szerzetesek a lelki életükben.”

„Azért jöttünk ide, hogy tanuljunk, s azért is, hogy tanítsunk.” -ismételte meg Sakhi Rai mosolyogva.

 

„Így van.” -mondtam.- „És mindkettő történik.”

 

Ebéd után átkelünk az erdőséggel borított hegyeken. Egy helyen megálltunk egy kis sztúpánál, ahol egy idős hölgy árulta a portékáit. Találtam nála egy ősi kinézetű, díszesen szőtt anyagot.

 

A vezetőnkhöz fordultam. „Megkérdeztheted tőle, mi az.” -mondtam.

 

Beszélt az idős hölggyel, majd hozzám fordult. „Azt mondja, még az ősei használták és generációkon keresztül szállt alá a családjukban.” -mondta.

 

„Tökéletes ülőhelyül szolgálna a pujáim során.” -gondoltam.

 

„Mennyit kér érte?” -kérdeztem a vezetőnket.

 

„Ötven dollárt.” -mondta.

 

Mikor a bhutáni történelem egy újonnan szerzett darabjával távoztunk, a vezetőnk így szólt hozzám: „Valójában ez egy muzeális érték.” -mondta.

 

Minden nap jártuk a hegyvidéket, s kolostorokba, asztrológiai iskolákba és adminisztratív szerepet betöltő épületekbe, úgynevezett dzong-okba látogattunk el, melyek a szerzetesek szálláshelyeként is szolgáltak. Mindenhol barátságosan és tisztelettudóan fogadtak minket.

 

„Senkit nem láttam még dühbe gurulni, mióta itt vagyunk.” -mondta Sri Prahlada egyik délután.- „Biztosan itt is van ilyen, de a legtöbb országban gyakran nyilvános helyeken lesznek dühösek az emberek.”

 

„Ez az itteni életmód édes gyümölcse.” -mondtam.

 

Majdnem két hét eltelte után értük el utunk legtávolabbi pontját, Monggar-t, kelet-Bhutánban.

 

„Ma egy különleges kolostort fogunk meglátogatni.” -mondta az idegenvezetőnk.- „Drametse Lhakhangnak hívják. 1511-ben alapította Ani Choeten Zangmo, a bhutáni szent, Pema Lingpa unokája.”

 

Bár a nevek nekem nem jelentettek sokat, neki annál inkább, úgyhogy tisztelettudóan megköszöntem neki a lehetőséget, hogy eljöhettünk ide.

 

Aznap délután, mikor beléptünk a kolostorba, a szent légkörben újra mantrákat vibráló szerzetesekkel találkoztunk, akiket a közelben ülő gurujuk felügyelt. Csendesen bementünk, leültünk a szerzetesek közé, s elővettük a japaláncainkat, hogy újra teljesen összpontosíthassunk a szent névre.

 

Utána körbevezettek minket a kolostorban. Amint az ősi környezetben nézelődtünk, észrevettem, hogy a guru a közelben áll és minket figyel.

„Menjünk és beszéljünk vele!” -mondtam a többieknek.

 

„Ne! Ne!” -mondta a vezetőnk.- „Ilyen bölcs embert nem lehet csak úgy megközelíteni.”

 

„De hát pont ezért vannak itt ezek a szerzetesek.” – mondtam.

 

Odahúztam magammal a guruhoz. „Uram,” -mondtam,- „megtisztelne azzal, hogy vált velem néhány szót?”

 

„Igen, természetesen.” -mondta mosolyogva.

 

„Meg szeretném érteni, mi a célja a gyakorlataiknak.” -mondtam.- „Mit remélnek elérni ezzel, hogy az imádkozásnak, meditációnak és a rituáléknak szentelik az életüket? Az én megértésem az a buddhizmusról, hogy miután megszüntetnek minden anyagi vágyat, a nemlétbe olvadnak.”

 

„Mi a Vajrayana buddhizmust útját követjük,” -mondta a guru,- „mely azt tanítja, hogy az előző életbeli tetteink, vagyis a karmánk miatt reinkarnálódnunk kell. Az embernek minden erejével azon kell lennie, hogy elérje a megvilágosodást, mely által megnyílik előtte a nirvana kapuja. Mikor pedig valaki eléri a nirvanát, nem kell többé megszületnie.”

 

„Köszönöm a magyarázatát.” -mondtam.- „De azt szeretném tudni, hogy a lélek egyén marad-e, miután eléri a megvilágosodást. A mi filozófiánk szerint a felszabadult lélek egy lelki hajlékra kerül, hogy örökre a Legfelsőbb Lélek, Isten társaságában lehessen.”

 

A guru zavartan nézett, s egy pillanatra elgondolkodott. „A Vajrayana buddhizmusban,” -mondta,- „mi is hiszünk egy mennyei hajlékban: Buddha földjében.”

 

„De milyen ott az élet?” -kérdeztem.
„Azt senki sem tudja.” -mondta.

 

„Köszönöm.” -mondtam.- „Most engedelmével távoznánk.”

 

Úton az autónk felé Sakhi Rai odafordult hozzám: „Guru Maharaja,” -mondta,- „azt hittem, hogy a buddhizmus a személytelenséget hirdeti. De ő egy mennyei hajlékra utalt.”

 

Menet közben Sri Prahlad elővette a számítógépét. „Srila Bhaktivinoda Thakurának is volt egy hasonló találkozása egy buddhista szerzetessel.” -mondta.- „A Tattva-viveka 13. versében említi. Az első megvalósítása: ‘Egyszer feltettem néhány kérdést egy buddhista szerzetesnek Myanmarból. A következőket válaszolta a kérdéseimre: ‘Isten kezdet nélküli. Ő teremtette az egész világot. Buddha formáját magára öltve újra és újra eljött ebbe a világba, majd újra magára öltötte Isten formáját, s visszatért a Mennybe.’ Abból, amit nekem mondott, láthattam, hogy ez a buddhista szerzetes Myanmarból nem ismerte a valódi buddhista fiozófiát.'”

 

„Tehát mi a végkövetkeztetés?” -kérdezte Sakhi Rai.

 

„Az a végkövetkeztetés, hogy Buddha valójában ateista filozófiát terjesztett.” -mondtam.- „De ezt amiatt tette, mert akkoriban az emberek arra használták a Védákat, hogy állatokat öljenek. Ezért Buddha azt mondta: ‘Ne kövessétek a Védákat. Kövessetek engem.’ Így vette rá őket, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségét kövessék.”

 

„Ezáltal fokozatosan megtisztultak és végül újra meg tudták érteni, hogy a lélek Isten örök szolgája. És mivel a guru, akivel most beszéltünk, ezt az utat követi, tisztelnünk kell őt.”

 

Ekértem Sri Prahlad számítógépét, s megkerestem az ISKCON Vallásközi Nyilatkozatát. Felolvastam Sakhi Rainak: „Az ISKCON-ban az összes olyan közösséget és filozófiát, mely az Istenszeretetet hirdeti, és kinyilatkoztatott szentíráson alapszik, a végső vallásos érzület kifejeződéseként fogadjuk el. És tiszteljük az őszinte önmegvalósítási utak értékét és az Abszolút megismerésére való törekvésüket, még ha Isten személyes felfogása nincs is általuk kifejezve.”

A Timphuba vezető hosszú visszaút során, -ahol a punakai kormányzó-helyettessel terveztünk találkozni- azon gondolkodtam, milyen szerencsés is vagyok: eljöhettem egy olyan országba, mely mind az elveiben, mind a gyakorlataiban ennyire odaadó. Imádkoztam, hogy a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezete továbbra is fenn tudja tartani a megalapítása során lefektetett elveket, s hogy fenn tudjon maradni az elkövetkező 10.000 évben.

 

Másnap este készültem visszarepülni Indiába. Gazdagabbnak és bölcsebbnek éreztem magam Bhután szívébe tett látogatásom óta, de már nagyon vágytam arra, hogy újra Vrindava transzcendentális hajlékán legyek, ahol a Legfelsőbb Úr örök kedvteléseit végzi szerető bhaktáival. Újult eltökéltséggel vártam, hogy japázhassak, imádkozhassak és tanulmányozhassam a sastrát, ahogyan azt a bhutáni szerzetesektől láttam.

 

Srila Prabhupada azt írja:

 

„Akár Buddha, akár Sankara, akár a Vaisnavizmus filozófiáját követed, a végső cél Krisna. Krisnát ezeken a különböző filozófiákon keresztül kell megközelítened. Ezek csak részleges megvalósítások. Mint például a Brahman-megvalósítás az örök lét megvalósítását jelenti. A Paramatma megvalósítás az örök lét és a tudás megvalósítása. És a Bhagaván megvalósítás örök létet, tudást és boldogságot jelent. Ha megvalósítod Krisnát, azzal egyidejűleg szert teszel a Brahman, a Paramatma és a Bhagaván megvalósításra.”  [Lecke, Bombay, 1974. március 31.]