Egy utazó szerzetes naplója 13. rész 3. fejezet

13. rész 3. fejezet

„Egy gyermekkori hős”

Amint leszálltam Szkopjében, Makedóniában, elmosolyodtam, mikor megláttam, hogy a repülőteret gyermekkori példaképemről, Nagy Sándorról nevezték el. Sok más fiúval együtt engem is elbűvöltek a fiatal Sándor kalandjai, aki meghódította majdnem teljes Ázsiát, beleértve India egy részét is.

De ami a legfontosabb: Sándor volt azon első személyek egyike, aki felkeltette érdeklődésem a lelki élet iránt, azt az érdeklődést, melyet a lelki tanítómesterem, A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada érett törekvéssé alakított az Abszolút Igazság iránt.

Visszaemlékeztem arra, mikor tizenegy éves voltam. Azt a feladatot kaptuk az iskolában, hogy írjunk az egyik múltbéli hősről fogalmazást. Én Nagy Sándort választottam. Aznap délután lelkesen elmentem a könyvtárba, hogy többet olvashassak róla. És amit akkor találtam, megváltoztatta az életem.

Több könyvet is átnéztem a hódítóról, s az egyikben megtaláltam, hogy Krisztus előtt 365-ben született. De hogyan halt meg?

„Vajon egy hatalmas csata közepette esett el?” -merengtem, s végiglapoztam a könyvet.- „Talán egyedül volt az ellenség gyűrűjében? Vajon utolsó leheletével is hazája nevét kiáltotta?”

Meglepődtem, hogy semmi ehhez hasonló nem történt. Sándor, aki hosszú éveken keresztül szenvedélyesen csatázott másokkal, s egész nemzeteket hódított meg és fosztott ki, egy ismeretlen betegségben hunyt el, úton hazája, Makedónia felé. És ahelyett, hogy a szülőföldjét dicsőítette volna, azt a mély bölcseletet osztotta meg a világgal, melyre szert tett.

Halálos ágyán magához hívatta a hadvezéreit. „Hamarosan eltávozom.” -mondta félig lehunyt szemmel.- „De volna három vágyam; kérlek, maradéktalanul teljesítsétek őket.”

Hadvezérei azonnal beleegyeztek.

„Az első vágyam,” -mondta Sándor,- „hogy csak az orvosaim vigyék a koporsómat a síromhoz.”

A hadvezérek beleegyezően bólintottak.

„A második kérésem, hogy a síromhoz vezető utat szórjátok be a kincstáramból származó arannyal, ezüsttel és drágakövekkel.”

A hadvezérek zavarodottan néztek egymásra, de ismét rábólintottak a kérésre.

„És az utolsó kérésem,” -mondta Sándor,- „hogy miközben visznek, a kezem lógjon ki a koporsóból.”

A hadvezérek megdöbbentek, de elfogadták. Majd Sándor fő hadvezére lépett elő. Kezet csókolt királyának, s a szívére tette a kezét. „Kedves Királyom!” -mondta.- „Bízhatsz benne, hogy teljesítjük utolsó kívánságaidat. De kérlek, áruld el nekünk, miért adtál ennyire furcsa parancsokat?”

Sándor kinyitotta a szemét. „Tudatni szeretnék három olyan dolgot a világgal, melyeket életem során tanultam.” -mondta.

A hadvezérek és az orvosok sok más hűséges katonával együtt közelebb húzódtak az ágyhoz. Én is közelebb vontam a könyvet az arcomhoz, s kíváncsian vártam, mik is azok a dolgok, melyeket Nagy Sándor megtanult.

„Azért akarom, hogy az orvosaim vigyék a koporsómat,” -mondta Sándor.- ” hogy az emberek rájöjjenek, hogy senki sem védhet meg minket az elkerülhetetlen haláltól. Az életet sohasem szabad félvállról venni.”

„Azért kértem, hogy szórjátok szét a vagyonomat a síromhoz vezető úton, hogy megmutassam, semmit sem vihetünk magunkkal a halálkor. Az embereknek fel kell ismerniük, hogy értelmetlen hatalmas vagyon után futniuk.”

„És azért akarom, hogy a kezem lógjon ki a koporsóból, hogy megmutassam: üres kézzel jöttünk a világba, és így is kell elmennünk.”

Úgy éreztem ott a könyvtárban, hogy még sohasem hallottam ilyen bölcseletet ezelőtt, s mivel ráadásul egy ilyen különleges személytől származott, mély benyomást tett rám. Mikor már majdnem becsuktam a könyvet, az utolsó bekezdésen megakadt a szemem. Sándor utolsó szavai voltak:

„Temessétek el a testem, s ne emeljetek emlékművet nekem; és ismétlem: tegyétek a koporsón kívülre a kezem, hogy mindenki láthassa: ‘a férfi, aki megnyerte a világot, üres kézzel halt meg.'”

Aznap délután végignéztem a fiókjaimat és a ruhásszekrényeimet, s elkezdtem a kiszórni a dolgaimat a földre, a verandára.

Az édesanyám azt hitte, megőrültem. „Mit csinálsz?!” -kiabálta.- „Mi ütött beléd?”

„Semmit sem vihetünk magunkkal, ha meghalunk.” -mondtam.

Az elmém visszatért a jelenbe, a gép pedig leszállásra készülődött.

Egy kis csapat bhakta várt a reptéren, s elvittek a templomba. Mikor kipakoltam a táskáimat a szobámban, néhány fiatal bhaktával beszélgettem.

„Érdekes, nem?” -mondtam.- „A repteret Nagy Sándorról nevezték el.”

„A makedónok büszkék rá, hogy itt született.” -mondta az egyik bhakta.

„Sajnos,” -mondta egy másik,- „még mindig ezen vitatkoznak görög szomszédjainkkal, akik azt állítják, hogy Görögország Makedónia nevű térségében született.”

„Mindegy, ez úgysem fontos.” -mondta az első bhakta.- „Amúgy sem volt túl felvilágosult. Mások tulajdonát zsákmányolta el.”

„Nem,” -vágtam közbe,- „voltak bölcs megnyilvánulásai. És megváltoztatta néhány ember szívét. Én is egyike voltam.” Nem mondtam végig a mondatot, csak folytattam a táskáim pakolását.

A fiúk csendben álltak mellettem. „Később találkozunk a programon, Maharaja.” -mondta egyikük.- „A városközpontban lesz a főtéren.”

„Van egy nagy szobor a főtér közepén Nagy Sándorról.” -mondta másikuk.

Felnéztem. „Szeretném tiszteletemet tenni előtte.” -mondtam.

Aznap este találtam egy beszélgetést, melyben Srila Prabhupada Nagy Sándor nagyságáról beszél:

„Egy tolvaj megvádolta Nagy Sándort: ‘Mi a különbség közted és köztem? Én egy kis tolvaj vagyok, te pedig egy nagy. Ez minden. Miért büntetsz meg? Te egy nagy tolvaj vagy. Ugyanazt csinálod, mint én.’ Erre elengedték. Nagy Sándor valóban nagy személyiség volt. Ő volt a császár, s egy közönséges tolvaj megvádolta. Ő pedig azt mondta: ‘Igen, én is tolvaj vagyok.’ Elismerte. Ez az ő nagysága. Ha nem lett volna nagy személyiség, felakaszttatta volna vagy megbüntette volna: ‘Miért vádolsz engem?’ De nem, elfogadta. És ez az ő nagysága. A hiba elkövetése egy dolog, de ha elfogadjuk, hogy ‘Igen, hibáztam,’ akkor az nagyságunk bizonyítéka.”  [Reggeli séta, Melbourne, 1976. április 24.]