A pletyka azt jelenti, hogy ok nélkül beszélünk másokról…

Sarvabhauma Bhattacarya tesz egy kijelentést a Caitanya-caritamrta-ban, amivel különbséget tesz a logikai gondolkodók által folytatott viták és a Krisna-katha beszélgetései között: „A sakálok társaságában, akiket logikus gondolkodóként ismernek, egyszerűen egy harsogó, köhögő „vau vau” hang kiadását folytattam. Most ugyanazzal a szájjal dicsőítem a szent ’Krisna’ és ’Hari’ neveket.” (Cc. Madhya 12.183).

Sarvabhauma Bhattacarya egy smarta gondolkodó volt, de miután az Úr Caitanya megtérítette, felhagyott a prajalpa-val, és elkezdte a tiszta bhakti-t gyakorolni. Ellágyult a szíve, amikor e szavakat hallotta: “mukti-pade sa dayabhak.” Korábban Sarvabhauma kötődött a felszabadulás eszméjéhez, de az átalakulása után hallani is alig volt képes a mukti szót. Helyette „bhakti-pade-re” akarta változtatni a kifejezést. Természetesen az Úr Caitanya megmondta neki, hogy nem tudja megváltoztatni a sastra-t, de az Úr Caitanya örömmel látta a benne lezajlott átalakulást.

Most már Sarvabhauma csak a bhakti-ra tudott gondolni, annak ellenére is, hogy egykor a saját területén arról vitázott gondolkodó társaival, hogy a Vaisnava siddhanta-t nem kell megalapozni, az csupán prajalpa. „A Mayavadi filozófusok által vezetett ateisták nem törődnek Krisna kegyével vagy a felszabadulással. Egyszerűen csak folytatják az ateista filozófia hamis érveinek és ellenérveinek felsorakoztatását, és nem veszik számításba, vagy nem merülnek bele a lelki kérdésekbe.”
A haszontalan viták az irigységből és a gőgből erednek. Az idegenkedés, vagy kötődés az érzék kielégítéshez vagy butaságból, vagy önmagasztalásból ered. A kötekedő emberek természetesen megrészegednek a haszontalan vitáktól. Miközben az Úrról és az Ő szolgáiról folytatnak beszélgetéseket, a gyakorló bhaktáknak kerülniük kell a hasztalan vitákat. Mindig óvatosnak kell lennünk, hogy ne hozzunk létre haszontalan vitákat. Bhaktivinoda Thakura ezzel fejezi be: “Honnan ered ez? Irigység, gőg, az érzék kielégítéshez való kötődés, butaság.” Ha azon kapjuk magunkat, hogy különböző érvekkel állunk elő, csak azért, hogy ne tűnjünk kevesebbnek másoknál, tudnunk kell, hogy a Vaisnava mentalitással ellentétesen gondolkodunk. A Vaisnavák mindig a többi Vaisnava szolgájaként tekintenek önmagukra. Nem vitatkoznak gőgből, csak azokból az okokból kifolyólag, amelyeket Bhaktivinoda Thakura felvázolt. A Vaisnavák alázattal vitáznak; az alázatosság az ő erősségük.
Amikor az Úr Caitanya legyőzte Prakasananda Sarasvati-t, az alázatossága volt az, ami először lenyűgözte Prakasananda Sarasvati-t és az ő Mayavadi sannyasi követőit. Az Úr Caitanya azt választotta, hogy odaül, ahol ők a lábukat mosták, majd fényességet árasztott, ami megragadta az elméjüket. Jelentéktelennek mutatta Magát, és ez az alázat adott Neki erőt. Természetesen Ő volt a Legfelsőbb Úr, de az alázatosságon keresztül kívánta vonzani a többi sannyasi-t. Amikor egy bhakta alázatos, akkor vonzó.
Az Úr Caitanya azt tanácsolja:

trnad api sunicena taror iva sahisnuna
amanina manadena kirtaniyah sada harih

Egy alázatos elmeállapotban, készen állunk, hogy felajánljuk tiszteletünket másoknak, még akkor is, ha azok a mások rossz következtetésekre jutnak megítélésünkkor. Mindenkit tisztelnünk kell, különösen, ha ők bhakták.
Srila Jiva Gosvami a tizenegyedik énekhez fűzött megjegyzéseiben leírja, hogy a kanistha-adhikari legfőbb jellemzői közül az egyik az , hogy nehezére esik másokat tisztelni a prédikációjában, mert még a bhaktákat sem tudja tisztelni. „Srila Jiva Gosvami szerint, amíg egy kanistha-adhikari nem tudja megfelelően tisztelni a bhaktákat, addig biztosan kudarcot vall az egyszerű élőlények tiszteletének terén, akik még csak nem is bhakták, így egy kanistha-adhikari alkalmatlan arra, hogy a gyakorlatban prédikáljon, hacsak nem lép a megértésnek egy magasabb fokára.” Ha nem tudjuk tisztelni a bhaktákat, hogyan fogjuk tisztelni a nem bhaktákat? Ha nem tudjuk tisztelni a nem bhaktákat, mi haszna a prédikációnknak? Ahhoz, hogy másokat tiszteljünk, látnunk kell Krisna jelenlétét a szívükben. Anélkül hogy ezt látnánk, hogyan tudnánk prédikálni? Azok az emberek, akik nem rendelkeznek ezzel a látással, könnyűnek tartják a vitázást. A másokkal folytatott viták helyett át kellene adniuk magukat feljebbvalóiknak, és legyőzettetni magukat, hogy ezáltal előbbre juthassanak a lelki életben.

Bhaktyaloka
Odessa,
1999. július

Természetesen biztos vagyok benne, hogy mindannyian észrevettük Bhaktivinoda Thakura útmutatásaiban a két fontos szót: ok nélkül. Akkor milyen okok léteznek arra, hogy másokról beszéljünk? Nyilvánvalóan, ha elég erősen próbálkozunk, akármelyikünk talál okot arra, hogy másokról beszéljen, de mik azok az okok, amelyeket Bhaktivinoda Thakura felsorol, mint mentséget?

Bhaktivinoda Thakura kiemeli, hogy a legtöbb, mások jelleméről folytatott beszélgetés a saját jó hírünk megalapozását szolgálja. Hajlamosak vagyunk másokat rosszabb színben feltüntetni, miközben magunkat jobbnak állítjuk be. Néha azt mondjuk embereknek, hogy bizalmas dolgokat tudunk másokról. Azt gondoljuk, hogy ha ezeket a bizalmas dolgokat ismételgetjük valakinek, akkor úgy tűnik majd, hogy bensőséges viszonyban vagyunk vele is és azzal is akiről beszélünk. Ezek a bizalmas dolgok nem lelki jellegűek, hanem rendszerint az adott ember jelen problémáival kapcsolatosak. Amikor ezeket a bizalmas dolgokat ismételgetjük, bizonyítjuk, hogy nem érdekel minket annak az embernek a jóléte. Kérdezzük meg magunktól: „Mit érek el vele, hogy információt tárok napvilágra erről az emberről? Úgy állítom be magam, mint aki mindent tud, ugyanakkor lealacsonyítom őt.” Ez nem jó ok arra, hogy másokról beszéljünk.

Gyakran nem törődünk azzal, hogy hogyan beszélünk másokról, és ritkán gondolunk bele, hogy milyen következményei lesznek a szavainknak. Annyira el vagyunk foglalva a saját hírnevünkkel, hogy nem gondolunk bele, hogy mások mit fognak érezni. Ez az, amiért egy másik helyen a Bhaktyaloka-ban Srila Bhaktivinoda Thakura hasonló megállapítást tesz: „A vággyal, hogy egyre többet beszéljen, az ember szószátyárrá válik. Ha a beszéd nincs szabályozva, ellenségessé válik amikor másokról beszélünk.” Késztetésünk van, hogy beszéljünk, ezért beszélünk. Gyakran gondolkodás nélkül beszélünk. Az agyunk és a nyelvünk között nincs egy gát, tehát ami az eszünkbe jut, az rögtön el is hagyja a szánkat.

Ezért óvatosnak kell lennünk, hogy mit mondunk másokról. Akármikor elkezdünk egymás között beszélgetni, hamar azon kapjuk magunkat, hogy másokról beszélünk. Jobb, ha Krisnáról beszélünk. Amikor Krisnáról beszélünk – mit tett, vagy mit mondott – észrevesszük, hogy minden tökéletes. Az Ő tiszta bhaktái, és a Vele töltött kedvteléseik mind tökéletesek, ezért biztonságos beszélni róluk. Akármilyen megállapítást teszünk e kedvtelésekről, az megengedett, mindaddig amíg azt a szentírások alapján tesszük. Képzeljük el, hogy arról beszélünk, mit mondott Sarvabhauma Bhattacarya az Úr Caitanya-nak. Valaki megkérdezheti: „Honnan vetted ezt az információt Sarvabhauma Bhattacarya-ról?” és mi folytathatjuk, hogy mit olvastunk a Caitanya-caritamrita-ban.

Mindannyiunkban megvan a hajlam, hogy másokról beszéljünk. Azonban csak Krisnáról és az Ő bizalmas bhaktáiról biztonságos beszélni. Ahogy másokról kezdünk el beszélni, belesüllyedünk a pletykálásba és a beszéd más kedvezőtlen formáiba. Ha azon kapjuk magunkat, hogy ezt tesszük, nézzünk magunkba és vizsgáljuk meg az indítékainkat. A büszkeség vezérel minket? Azzal próbáljuk alátámasztani a saját képességeinket, hogy másokat leszólunk? Irigyek vagyunk? Rosszindulatúak? És mi lesz ennek az eredménye számunkra? Bhaktivinoda Thakura ezt írja: „Azok akik mindig ilyen témákkal foglalkoznak, nem merülhetnek el tudatukkal Krisnában.”

A Srimad-Bhagavatam-ban Narada Muni kijelenti, hogy egy bhaktának nincs anyagi tulajdona, és egyszerűen az elégedettséget okoz neki, hogy az Urat szolgálhatja. „Azok, akik büszkék arra amit birtokolnak, gyakran kigúnyolják az Úr bhaktáit. Még ha az ilyen emberek imádatukat ajánlják az Úrnak, az Úr akkor sem fogja azt tőlük elfogadni.” Krisna nem fogja elfogadni az imádatot egy olyan embertől, aki kigúnyolja az Ő bhaktáit.
Majdnem mindig büszkeségből gúnyolunk ki valakit. Talán büszkék vagyunk a gazdagságunkra, az intelligenciánkra, vagy a fizikai szépségünkre. Bármi legyen is az, amikor kigúnyolunk másokat, azt mondjuk, hogy úgy gondoljuk, hogy nekünk több anyagi javunk van, mint annak a személynek, akit kritizálunk. Talán még igazunk is van. De amit nem láttunk meg az a másik ember odaadása, vagy a benne rejlő lehetőség az odaadásra. Vakok vagyunk arra, ami igazán számít. Nem látjuk mások odaadását, mert a saját anyagi javainkkal vagyunk elfoglalva. Csak az anyagot látjuk. Híján vagyunk a lelki látásnak. Ha csak anyagi szemmel látunk, és megbántjuk Krisna bhaktáit, akkor Krisna nem fogja elfogadni az imádatunk.
Ha Krisna nem fogadja el az imádatunk, akkor nincs kapcsolatunk Krisnával. Óvatosnak kell lennünk. Amikor Sacimata csupán egy leheletnyit megbántotta Advaita Acarya-t, Caitanya arra utasította, hogy vegyen magához port Advaita Acarya lábaitól. Vrndavana dasa Thakura szerint „Még ha egy személy meg is kapta Krisna kegyét, de sértést követ el egy Vaisnava ellen, megállíttatik abban, hogy elérje Krisna eksztatikus szeretetét.” Sacimata esetében Srivasa Pandita megkérte az Úr Caitanya-t, hogy adjon eksztatikus Istenszeretetet Sacimata-nak. Az Úr Caitanya ezt megtagadta. Elmagyarázta, hogy annak ellenére, hogy Sacimata az Ő anyja volt, megsértett egy Vaisnavát. Még ő sem kerülheti ki ezt a szabályt.

Amikor Srivasa meghallotta az Úr Caitanya magyarázatát, ment, és elmondott mindent Advaita Acarya-nak. Azt mondta Advaita-nak, hogy meg kell hogy engedje Sacimata-nak, hogy port vegyen az Ő lótuszlábáról, hogy Sacimata is elérhesse az Úr eksztatikus szeretetét. Amikor Advaita Acarya ezt meghallotta, azt gondolta: „Hogyan lehetséges ez? Hogyan vehetne Sacimata port az Én lábaimról? Ő a Legfelsőbb Úr anyja, nem különbözik Yasoda-tól és Devaki-tól. Pusztán nevének kiejtésétől a világ kedvezővé válik. Nekem kéne az ő szolgájává válnom. Ő nem bántott meg engem.” Ahogy elkezdett egyre többet beszélni Sacimata dicsőségéről, olyan extázisba esett, hogy a boldogságtól a földre rogyott és elvesztette az eszméletét. Sacimata megragadta az alkalmat és magához vette lábainak a porát. Ekkor ő is olyan extázist élt át, hogy ő is a földre esett. Ilyen Advaita Acarya ereje: megvolt az ereje ahhoz, hogy legyőzze Sacimata-t. És ilyen volt Sacimata ereje: képes volt legyőzni Advaita Acarya-t.

Vrndavana dasa Thakura további magyarázata szerint, ha valaki az egyik Vaisnavát nagynak mondja, a másikat pedig kicsinek, az lehet hogy most békés, de meddig fog az maradni? Látszólag az anyjának megleckéztetése által az Úr Caitanya, a Legfelsőbb Tanító, mindenkit megtanított, hogy óvakodjon a Vaisnavák megsértésétől. Mindenki, aki figyelmen kívül hagyja az Úr Caitanya parancsát, és bolond módon sértést követ el egy Vaisnava ellen, megkapja büntetését a sértésért.
Ezért Vrndavana dasa Thakura azt tanácsolja, hogy legyünk óvatosak és ne álljunk a pártjukra, vagy ne vitatkozzunk más Vaisnavákkal. Egy nagy Vaisnava dicsőítésének nevében, azon kaphatjuk magunkat, hogy egy kis Vaisnavát bántunk. Ez veszélyes a lelki életünkre nézve.
Gondolkodtam ezen az elképzelésen, és megvitattam Radhanatha Maharaja-val. Mindketten egyetértettünk abban, hogy egy Vaisnava nevének dicsőítése közben vigyáznunk kell, nehogy egy másikat megbántsunk. Az Úr Caitanya nem fogja ezt tolerálni. Ha megkapjuk Krisna áldását, de megbántjuk híveit akkor nem fog minket részesíteni eksztatikus Istenszeretetben.
Számos módja van, hogy megbántsunk másokat. Ezért óvatosnak kell lennünk, hogy hogyan beszélünk. Az egyik módja ennek, ha megvizsgáljuk a szavaink mögött rejlő indítékainkat. Természetesen a gőg és az irigység soha nem szolgáltathat okot a prajalpa-ra. De a prajalpa elhagyásának két módja van. „Azok, akik lemondottakká váltak semmi okuk nincs az érzék kielégítést keresni, ezért minden tekintetben le tudnak mondani arról, hogy másokról beszéljenek. A családfenntartóknak másrészről viszont pénzt kell keresniük, és fenntartaniuk, megvédeniük a családtagjaikat. Ezért ők nem tudják teljes mértékben megtenni, hogy nem beszélnek másokról. Azért, hogy az aparadha-t elkerüljék, jobb lenne számukra, ha egy Krisna-tudatú családban élnének, ahol az ő minden cselekedetük Krisnához kapcsolódik. Akkor még ez az elkerülhetetlen, másokról folytatott beszéd is az odaadó szolgálat bűntelen részévé válik.” (Sri Bhaktyaloka, Bhaktivinoda Thakura)
„Akár családfenntartó, akár lemondott, nem szabad másokról olyan stílusban beszélnünk, amely lealacsonyítja őket. Inkább csak annyit beszéljünk másokról, amennyi feltétlenül szükséges. Szintén nem szabad róluk megfelelő ok nélkül beszélnünk. Például ahhoz, hogy pénzt keressenek, a családfenntartóknak muszáj másokról beszélniük. Ha olyanokkal kell dolgoznia, akik nem érdeklődnek a lelki élet iránt, akkor inkább ne társuljon velük. A társulás azt jelenti, hogy bizalmas dolgokat és érzéseket osztunk meg egymással. Néha a családfenntartó bhakták azt mondják, hogy hat a tudatukra a nem-bhakta munkatársaik társasága, pedig nem kellene velük társulniuk. Ha azt vesszük észre magunkon, hogy azonosulunk velük, vagy kedveljük őket, akkor a Krisna-tudatunk kerülhet veszélybe. Ha azt érezzük, hogy kedveljük a materialista személyeket, akkor az azt is jelenti, hogy az ő materialista értékeiket is vonzónak találjuk. Ezek azok az értékek, amelyeket nem akarunk megszeretni. A munkája során a családfenntartónak találkoznia kell más emberekkel, de a saját lelki céljait is mindig észben kell tartania, miközben előírt kötelességeit végzi.

Viszont a családfenntartónak nem szabad úgy sem éreznie, hogy nem kellene dolgoznia csak azért, hogy elkerülje az esetleges rossz társulást. Narada Muni-nak a Hetedik Énekben leírt véleménye szerint egy családfenntartó kötelessége, hogy tisztességes életet biztosítson a családjának, és munkája gyümölcsét Krisnának ajánlja. Narada Muni ezt a Yudhisthira Maharaja kérdésére adott válaszában magyarázza meg. „Hogyan tudja egy grhastha, aki nem ismeri az élet értelmét elérni a felszabadulást, amit a Védák előírnak?” Egy családfenntartónak meg kell élnie, de a célja az kell legyen, hogy olyan módon tartsa el a családját, hogy mindannyiuknak legyen ideje Krisnáról hallani és japázni.
Ha szem előtt tartjuk a célt, minden a helyére kerül. Bhaktivinoda Thakura is tárgyalja ezt a kérdést a Bhaktyaloka-ban „Lelkesedés” címszóval. A bhakták gyakran nem érzik lelkesnek magukat a munkájukban, mert attól félnek hogy belebonyolódnak az anyagba. Ezzel együtt, kötelességből, muszáj dolgozniuk. Bhaktivinoda Thakura magyarázata szerint: Egy ember lelkesedhet a munkájáért, ha azért tartja fenn a testét, hogy közben hallhasson és beszélhessen Krisnáról. Nem végezhetjük az odaadó szolgálatot a fizikai testünk nélkül. Ha teljes mértékben Krisna-tudatosak vagyunk, és teljesen elkötelezettek az odaadó szolgálat irányában, akkor nincs szükségünk a fizikai testre, mert nem a bhakti művelésének fokozatán vagyunk. Azoknak azonban, akik gyakoroljuk az odaadó szolgálatot, olyan gyakran kell hallanunk Krisnáról, amilyen gyakran csak lehet. Ilyenkor fontos a testünk fenntartása, mert szükségünk van rá, hogy hallani tudjunk. Ez szintén az elsődleges célja családtagjaink fenntartásának.

A Bhagavatam szerint az élet célja soha nem irányulhat az érzék kielégítésre. Csak azért szabad vágynunk az életet, mert az emberi létforma lehetővé teszi számunkra, hogy tudakozódjunk az Abszolút Igazságról. Ez kell, hogy legyen minden munkánk célja. Nem szabad csak azért dolgoznunk, hogy élvezzük amit a test kínálhat számunkra. Mi értelme fenntartani a testet, ha nem válunk Krisna-tudatossá ebben az életben? De ha azért dolgozunk, hogy fenntartsuk a testünk és a családtagjaink testét, egyszerűen azért, hogy mindannyian hallhassunk Krisnáról, akkor a munkának van értelme. Ha muszáj beszélnünk másokról, de az anyagi tevékenységeink Krisnához kötődnek, akkor az ilyen elkerülhetetlen beszélgetések bűntelenek maradnak, és a részévé válnak az odaadó szolgálatunknak.
Bhaktivinoda Thakura egy sor egyéb okot említ, amiért előfordulhat, hogy beszélnünk kell másokról. „Amikor egy guru megvilágítja egy témával kapcsolatos álláspontját, a nélkül, hogy alkalmanként másokról is beszélne, az utasításai homályosak maradhatnak. Ilyen formán, amikor az egykori mahajana-k másokról beszéltek, a beszédükben érték volt és nem hiba. Sukadeva Gosvami azt állítja a Srimad-Bhagavatam-ban, ’Az olyan irigy családfenntartóknak az élete azzal telik, hogy éjszaka vagy alszanak, vagy a szexuális vágyaikat elégítik ki, nappal pedig vagy pénzt keresnek, vagy a családtagjaikról gondoskodnak. Azok az emberek, akik az atma-tattva-nak híján vannak, nem tudakozódnak az élet problémái iránt, túlzottan kötődnek az olyan esendő dolgokhoz, mint a test, a gyerek és a feleség. Annak ellenére, hogy eléggé tapasztaltak, még mindig nem látják saját, elkerülhetetlen pusztulásuk.’” Itt Sukadeva Gosvami az irigy családfenntartókról és cselekedeteikről beszél. Azt kérdezhetik, hogy „Miért beszél így Sukadeva Gosvami?” De Bhaktivinoda Thakura azt mondja, hogy a lelki tanítómesternek néha beszélnie kell másokról, hogy alátámassza az állításait. Gyakran szükségünk van egy példára, hogy megindokoljuk amit teszünk. A természetünkből fakad, hogy keressük az ilyen példákat. Ha nem akarunk a legjobbra törekedni, akkor az a gyakorlat, hogy keresünk valakit, aki népszerű, és szintén nem a legjobbra törekszik és ezzel igazoljuk a tévedéseinket. Példákat keresünk, hogy alátámasszuk, amit mi szeretnénk tenni. A lelki tanítómester ezért példákat használ, hogy megmagyarázza az álláspontját, és kiemelje, hogy mely példákat nem szabad követnünk. Habár Sukadeva Gosvami a materialistákról beszél, hogy tanítványait útbaigazítsa, mégsem számít prajalpi-nak. Az ő beszéde hasznos volt.

Szintén igaz, hogy Sukadeva Gosvami nem minden idejét pletykálással töltötte.  Krisna-tudatra tanította Maharaja Pariksit-t, és ennek során használt egy hasonlatot az irigykedő családfenntartók életéből. Sukadeva Gosvami nem tétlenkedve beszélt a családfőkről. Amikor a „tétlenkedő” szóra gondolok, egy üresjáratban lévő autó jut eszembe, ami járó motorral, egy helyben áll. Angolul gyakran hívunk valakit úgy, hogy „motor-szájú” (motor-mouth), ha túl sokat beszél a semmiről. Ha pletykálunk, akkor járatjuk a motorunk, de nem megyünk sehová.
Bhaktivinoda Thakura szerint Sukadeva Gosvami azért használta a pletykát, hogy elmagyarázza, hogy nem szabad másokról ok nélkül beszélnünk. Az egyik ok, hogy levonjunk egy következtetést, miközben utasítást adunk. Nyilvánvalóan, a beszélőnek olyan helyzetben kell lennie, hogy utasításokat adhasson. Utasításokat adni másoknak nem mindenkinek a privilégiuma. Ez egy újabb, fontos pont, mit meg kell jegyezni. Végső soron meg kell tanulnunk gondolkodni, mielőtt beszélünk, és az elménkkel Krisnára kell összpontosítanunk.
Bhaktivinoda Thakura is felhoz egy újabb példát a Bhaktyaloka-ban, ezúttal az Úr Caitanya-ról. Bhaktivinoda Thakura elmesél egy történetet az Úr Caitanya-ról és Chota Haridasa-ról. Ez a történet egy példa arra, hogy az Úr Caitanya azért beszél valakiről, hogy a tanítványait okítsa. Az Úr szavai kemények voltak: „Az Úr válaszolt, ’nem tudom elviselni egy olyan személy látványát, aki elfogadta az élet lemondott rendjét, mégis bensőségesen beszélget egy nővel…. Sok ember van, aki kevés tulajdonnal rendelkezik, és aki elfogadja az élet lemondott rendjét, és mégis olyanok, mint a majmok. Ide-oda mennek, érzék kielégítéssel foglalkoznak, és intim beszélgetéseket folytatnak nőkkel’.” (Cc. Antya 2.117, 120)
Bhaktivinoda Thakura kijelenti: „Hacsak valaki nem akkor beszél így miközben utasítást ad és lezár egy témát, akkor annak sem neki sem másoknak nem lesz haszna.” Ezért a korábbi acarya-k a példákkal tanítottak és mások példáján keresztül mesélték el, hogy a hasznunkra válhasson, hogy követjük az acarya-k utasításait.
Az Úr Caitanya bizonyára tanította tanítványait Chota Haridasa példáját használva. Az Úr természetesen abban a helyzetben volt, hogy utasításokat adhatott, és még ha Chota Haridasa sértése nem is volt igazán komoly, az Úr Caitanya arra használta őt, hogy illusztrálja az álláspontját. Ahogy kommentárjában Srila Bhaktisiddhanta Sarasvati Thakura magyarázza, mivel az Úr Caitanya tudta, hogy a jövőben az emberek el fogják fogadni a lemondott rendet (különösen a sahajiya babaji-k), hogy még könnyebben tudjanak nőkkel bizalmas kapcsolatba kerülni, szigorúan beszélt Chota Haridasa-ról.
De mit is tett Chota Haridasa? Bhagavan Acarya meghívta az Úr Caitanya-t az otthonába ebédelni. Csodálatos, fényűző ételeket akart készíteni. Első osztályú rizst akart használni, ezért szólt Chota Haridasa-nak, hogy Madhavi Devi-nek, aki az Úr Caitanya legbensőségesebb bizalmasainak egyike volt, első osztályú rizse van. Aztán azt kérte Chota Haridasa-tól, hogy legyen szíves könyörögjön ki tőle egy keveset. Madhavi Devi egy emelkedett Vaisnavi és idősödő nő volt. Haridasa elkérte tőle a rizst és visszavitte, az Úr Caitanya ebédjéhez.
Később aznap, az Úr Caitanya eljött ebédelni és Bhagavan Acarya mindent felszolgált Neki, amit főzött. Az első, amit az Úr megízlelt a csodálatos rizs volt. Így szólt: „Ez a rizs olyan ízletes. Honnan vetted?”
Bhagavan Acarya elmondta az Úrnak, hogy elküldte Chota Haridasa-t, hogy kéjen Madhavi Devi-től. Az Úr Caitanya nem szólt semit, egyszerűen csak ette tovább az ételét.
Amikor végzett azt mondta Govinda dasa-nak: „Ettől a naptól kezdve Chota Haridasa nem jöhet el, hogy lásson Engem. Soha többé nem társulhat Velem.”
Govinda dasa meghökkent az Úr szavain és több Vaisnavának elismételte azokat. A Vaisnavák elkezdtek egymással beszélgetni. Miért helyezkedett az Úr ilyen szigorú álláspontra? Amikor Chota Haridasa meghallotta az Úr álláspontját, elkezdett böjtölni.
Három nappal később Svarupa Damodara elment, hogy megkérdezze az Úr Caitanyat, milyen bűnt követett el Chota Haridasa? „Te a független Istenség Legfelsőbb Személyisége vagy. Bármit megtehetsz, amit csak akarsz. De legalább engedd meg a szolgádnak, hogy egyszer visszatérjen a társaságodba.”
Amikor Svarupa Damodara ezt mondta, akkor hangzott el az Úr Caitanya szigorú állítása: „’Nem tudom elviselni egy olyan személy látványát, aki elfogadta az élet lemondott rendjét, mégis bensőségesen beszélget egy nővel.” Svarupa Damodara ezzel az információval visszatért a Vaisnavákhoz. Aztán a különböző Vaisnavák elkezdtek Chota érdekében beszélni az Úr Caitanya-val. Aki azt mondta: „Nem akarok erről a témáról hallani. Ha még egy szót szoltok, elmegyek. Nem jövök vissza.” Amikor a bhakták ezt hallották, befogták a fülüket. Az Úr szavai olyanok voltak, mintha kést döftek volna a szívükbe. A bhakták azt is tudták, hogy az Úr Caitanya komolyan gondolja. Már ment el korábban.
Közben Chota Haridasa nem tudta, hogyan tudna tovább élni az Úr társasága nélkül. A bhakták megpróbálták meggyőzni őt, hogy az Úr irgalmas lesz, és hogy csak várnia kell egy darabig.  „Most oka van rá, hogy haragudjon rád, de ha vársz, a haragja elmúlik, és újra megkapod a kegyét.” Chota Haridasa bátorítva érezte magát kedves szavaik által és elhatározta, hogy abbahagyja a böjtölést. Aztán akármikor az Úr Caitanya a Jagannatha templomba ment, Chota Haridasa is ment, de távolabb maradt és onnan figyelte az Úr mozdulatait.
Egy év telt el így, de Caitanya Mahaprabhu nem enyhült meg. Chota Haridasa újra elbátortalanodott. Aztán egy éjjel Chota Haridasa elhatározta, hogy megválik testétől. Nem talált semmilyen célt az életének az Úr társasága nélkül. Begázolt a Triveni-be Prayag-nál és vízbe ölte magát.
Röviddel ezután Chota Haridasa egy lelki testben jelent meg, ami egy Gandharva-ra hasonlított. Amikor Chota Haridasa azelőtt az Úr társaságában volt, mindig énekelt az Úrnak. Most a lelki testben Chota Haridasa megint énekelt az Úr kedvére. Senki más, csak az Úr hallotta az énekét.
Egy nap az Úr megkérdezte a bhaktákat: „Hol van Chota Haridasa? Mondjátok meg neki, hogy visszatérhet, hogy lásson Engem.” Természetesen az Úr Caitanya mindent tudó; már tudta, hogy hová ment Haridasa. De ez volt a kedvtelése, és a bhakták elmondták a rossz hírt. Amikor az Úr Caitanya meghallotta Chota Haridasa halálhírét, egy picikét elmosolyodott. A bhakták nem értették a mosolyának jelentését. Később, amikor a tengerhez mentek fürdeni, hallottak valamit a közelben, ami úgy hangzott, mint Chota Haridasa éneke. Elkezdték megvitatni egymás között a jelenséget. Ez szintén nem volt prajalpa; a bhakták megpróbálták megérteni az igazságot. Mindannyian azt feltételezték, hogy mivel Chota Haridasa öngyilkosságot követett el, arra kényszerült, hogy egy szellem alakját öltse magára. Ezért azt feltételezték, hogy amit hallanak, az egy szellem éneke. Amikor Svarupa Damodara hallotta a kijelentéseiket, azt mondta: „Nem, az nem lehetséges. Hamarosan látni fogjátok, hogy Haridasa nem öltött szellemtestet. Haridasa az Úr szolgája volt és egy kedvező helyen vált meg a testétől.”
Később a bhakták megértették, hogy Chota Haridasa lelki testet kapott, és akkor megérthették, miért mosolygott az Úr amikor hallotta a halálhírét. Különböző kommentárok léteznek ezzel a kedvteléssel kapcsolatban, mert annyira tanulságos, és a leckék mellett, amelyeket Caitanya Mahaprabhu próbált megtanítani a lemondásról, a pletykával kapcsolatban is értelmezhetjük. Az Úr Caitanya Chota Haridasa-ról beszélt, miközben a követőit utasította és lezárta a témát. Bhaktivinoda Thakura magyarázata: „Ha valaki ily módon beszél a nem megfelelő viselkedésről, ami mostanában jelen van a vallásos szektákban, vagy az emberek között, akkor az ilyen témák nem ellentétesek az odaadó szolgálattal.” Ilyen módon tanulhatunk a megfelelő és a nem megfelelő viselkedésről. Kijelentéseink után szintén kell, hogy legyen végkövetkeztetés. Az emberek nem mehetnek el csak úgy az ilyen tanítások mellett ilyen utasításokkal, hogy nem értik a lényeget. Szintén nem távozhatnak úgy, hogy úgy érzik, hogy több pletykára lettek kényszerítve, a példában szereplő személyekről. Ehelyett meg kell érteniük a példa mögött rejlő filozófiai mondanivalót.

Bhaktivinoda Thakura érthető, tömör utasításokat ad, hogy hogyan fegyelmezzük az elmét, hogy amikor összegyűlünk, ne járassuk a motort, miközben nem megyünk sehová. Amúgy, amikor az Úr Caitanya utasította a híveket Chota Haridasa viselkedésével kapcsolatban, még csak nem is említette a nevét. Csak személyekről beszélt a lemondott rendben, akik bizonyos bűnt követtek el. De Bhaktivinoda Thakura szerint, még ha egy személy neve mások utasítása céljából említésre is kerül, az nem baj, és például hozza, amikor Maitreya Muni, Maharaja Vena-ról beszél a Negyedik Énekben. Maitreya Muni egyszerűen azt mondta: „Ezért a király, aki bűnös életének köszönhetően csekélyértelművé vált és mivel letért az útról elhagyta minden jószerencse.” Bhaktivinoda Thakura ezt írja: „Sri Maitreya Rsi-nek így kellett róla beszélnie, hogy instruálja a hallgatóságát. Ez nem volt prajalpa. Gyakorló bhakták általában megvitatják az ősi történelmet más bhakták társaságában. Alkalmanként nem-bhaktákról beszélnek. Az ilyen beszélgetések mindig jótékonyak és kedvezőek az odaadó szolgálat számára, míg azok, akik másokról beszélnek – miközben odadásbeli akadályok befolyásolják őket, mint irigység, gyűlölet, gőg, vagy a megkülönböztetés utáni vágy – mind bűnösök Bhakti-devi lábainál.”
A gyakorlatban a bhaktáknak néha meg kell küzdeniük azzal az utasítással, hogy ne beszéljenek prajalpa-t. Például nem mindig tudjuk uralni a beszélgetések menetét. Néha esetleg úgy kezdjük, hogy Krisna-katha-t beszélünk, de mások pletykát visznek a társalgásba.

Ha olyan helyzetben vagyunk, hogy utasíthatjuk a bhaktákat, akik prajalpa-t beszélnek – vagyis, ha ők a mi növendékeink – akkor el kell magyarázzuk nekik a prajalpa veszélyeit. Ha nem vagyunk abban a helyzetben, hogy utasítsunk, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy ha alázatosan megkérdjük, hogy mi is a beszélgetés tárgya. Talán amiről a bhakta beszél, az beleillik Bhaktivinoda Thakura kritériumai közé, amivel meghatározza a jó okokat a prajalpa-ra. De nekünk tisztelettel kell kérnünk. Az is meglehet, hogy a feljebbvaló bhakta nem akarja, hogy valami olyat csináljunk, amiről a példája szól, utasításra használja fel az információt.
Ha azonban a feljebbvaló bhakta igazából pletykál, akkor reakciónkban közölhetjük, hogy nem értjük a beszélgetés célját. Azt is mondhatjuk: „Inkább nem szeretnék pletykát hallani.” Minden bhaktának tiszteletben kell ezt tartania. Ha a bhakta gyaláz valakit és úgy érezzük, hogy a szavai teljesen szükségtelenek, elhagyhatjuk a helyet. De óvatosnak kell lennünk hogy ne vonjunk le következtetéseket és keressünk túl könnyen hibát a feljebbvalóinkban. Ha úgy gondoljuk, hogy a feljebbvalónk nem ért mindent, jobb lenne őt nem utasítani, hanem egy magasabb autoritást értesíteni – valakit, aki képes lesz megbirkózni a helyzettel.
Ha nincs rá okunk, hogy másokról beszéljünk, biztosak lehetünk benne, hogy ha mégis ezt tesszük, az negatívan fogja befolyásolni a lelki életünk. De ez nem igaz ha van rá okunk hogy másokról beszéljünk (és már elmagyaráztuk az okokat). Szintén tekintetbe kell vennünk Bhaktivinoda Thakura különbségtételét a családfenntartók és a lemondottak között. Bhaktivinoda Thakura saját maga szervezte a sankirtana mozgalmat a családfenntartók körének, hogy terjessze a szent nevet. Templomok, vagy intézmények nélkül indította a sankirtana mozgalmat. Srila Bhaktisiddhanta intézményesítette a prédikálást és nyitott templomokat, hogy helyt adjanak a lemondottaknak. Napjainkban a templom elnökének a feladata, hogy híveket gyűjtsön, megtartsa és megvédje őket. Az ő feladata, hogy megszervezze a templomot, úgy hogy mindezek a szempontok teljesüljenek. Ebben az értelemben, ugyanúgy dolgozik, mint egy családfenntartó – Együttműködve, hogy fenntartsa a saját testét és a gyülekezet tagjaiét, hogy mindegyikünk hallhasson Krisnáról. Ha a templom vezetője e gondolatokkal a fejében beszél másokról, akkor a beszélgetései megfelelőek, mert nem céltalanok. Ugyanakkor mindig szükségtelen és irigységből fakadó kritika, büszkeség, gyűlölet és feltűnési vágy nélkül kell beszélnie.

Bhaktyaloka
Odessa,
1999. július

 „Kedves királyom! Ha valaki nagy lelkeket háborgat, elveszít mindent, amit ajándékként kapott: hosszú életének, szépségének, hírnevének, vallásának, áldásainak és annak, hogy a felsőbb bolygókra emelkedjen, mind búcsút mondhat.” (SB 10.4.46)

Ebben a versben Sukadeva Gosvami hat dolgot ír le, amelyeket elveszíthetünk, ha nagy lelkeket kritizálunk: hosszú életet, szépséget (Gopala Cakravati orra ráolvadt az arcára, közvetlenül, miután rátámadt Haridasa Thakura-ra), hírnevet, áldásokat (nem fogadhatunk el áldást a Vaisnaváktól, mert kritizáljuk a Vaisnavákat), vallást, és a lehetőséget hogy felsőbb bolygókra juthassunk. A Skanda Purana a poklok hat formáját nevezi meg, ahová kerülünk, ha megütünk egy Vaisnavát, ha kritizálunk egy Vaisnavát, ha elutasítjuk az üdvözlését, ha haragszunk rá, vagy még akkor is, ha csak nem örülünk, hogy látjuk. Ne mellőzzük a Vaisnavákat. Mindig boldognak kell lennünk, ha egy Vaisnavát vendégül láthatunk.
Annál, ha nem fogadunk boldogan egy Vaisnavát, természetesen rosszabb, ha kritizáljuk, gyűlöljük őt, vagy akármilyen ellenérzést táplálunk iránta. Bhaktivinoda Thakura előveszi a történetet, amelyben Daksa megsérti az Úr Siva-t. Ebben a történetben Sati azt mondja Daksa-nak: „Nem szép ahogy azok, akik sajátjuknak fogadták el a múlandó anyagi testet, mindig a nagy lelkek kicsúfolásába bocsátkoznak. Az ilyen irigység a materialisták részéről nagyon jó, mert ez a bukásukhoz vezető út. A nagy személyiségek lábának pora által alacsonyodnak le.” (SB 4.4.14) Az irigység nem jó, de azzal, hogy irigylik a Vaisnavákat, a bűnösök a Vaisnavák lábainak pora által alacsonyodnak le. Prabhupada magyarázata:

„Minden a fogadó fél erején múlik. Például a perzselő napfény miatt sok zöldség és virág kisz/párad és sok, bőségesen növekedik. Ezért a fogadó fél az, amelyik növekedést, vagy sorvadást okoz… a nagy személyiségek lótuszlábainak pora minden jót kínál a fogadó félnek, de ugyanaz a por ártani is tud. Azok, akik sértést követnek el egy nagy személyiség lábainál, kiszáradnak; az isteni tulajdonságaik eltűnnek. Egy nagy lélek talán elfelejti az ellene elkövetett bűnöket, de Krisna nem bocsátja meg a nagy lélek lábai pora ellen elkövetett bűnöket, csak úgy mint ahogy egy ember képes elviselni az égető napfényt a fején, de nem képes elviselni a perzselő napot a lábain. Egy bűnös egyre lejjebb és lejjebb csúszik; ezért természetesen a nagy lélek lábainál továbbra is bűnöket követ el. Az sértéseket általában olyan személyek követik el, akik hamisan azonosulnak az átmeneti testtel… Ezért ők valószínűleg újabb és újabb bűnöket követnek el a nagy lelkek lótuszlábainál. Arra az emberre, akinek ilyen elképzelése van az életről úgy tekintünk, mint aki egy fajba tartozik az állatokkal, mint a tehenek, és a szamarak.”

A Vaisnavák lábaitól származó por a fogadó szerint viselkedik. Ha valaki szolgálatot teljesít a nagy bhakták lábainál, akkor a lábuk pora segíteni fog neki a lelki fejlődésben. Azok, akik sértést követnek el a bhakták ellen, kiszáradnak. Daksa elszenvedte a következményeit annak, hogy ellenségesen viselkedett az Úr Siva-val. Minden, a Vaisnavák ellen elkövetett bűn súlyos következményekkel jár, mert annak ellenére, hogy a Vaisnavák elnézhetik nekünk bűneinket, Krisna nem fogja.
Tehát hogyan kerüljük el a Vaisnavák káromlását: A Caitanya-bhagavata egy kedvtelésről beszél számunkra, amely Srila Vrndavana dasa Thakura szerint menten elmulasztja a hajlamunkat, hogy káromoljuk a Vaisnavákat: „Aki hallja és zengi e szent leírásokat, az soha nem fogja látni, hogy egy bhakta káromlása kel benne életre.”
Ez a bizonyos kedvtelés Kuliya falujában van. Az Úr Caitanya rejtőzködött, és minden Vaisnava őt kereste. Ez akkoriban volt, amikor Ő faluról falura járt. Felfedte Magát, majd újra elrejtőzött és minden bhakta csak egy pillantást szeretett volna vetni Rá. Sokan felmásztak a fákra, vagy a háztetőkre. Emberek százezrei próbálták megkapni az Úr darsana-ját.
Akkoriban egy leprás közeledett az Úrhoz és dandavat-okat ajánlott Neki. Fájdalmasan sírt, felemelte kezeit az Úr előtt és azt mondta: „Óh, kegyelmes Úr, azért ereszkedtél le közénk, hogy megszabadítsd a feltételekhez kötött lelkeket. Amikor azt látod, hogy valaki szenved, nagy boldogtalanságot érzel. Ezért járultam eléd.”
Ennek a leprásnak igaza volt az Úr Caitanya irgalmának megítélésével kapcsolatban. Egy Vaisnava sem szereti látni, ha más szenved, de az Úr Caitanya a legirgalmasabb megtestesülése az Úrnak. Kifejezetten azért ereszkedett a földre, hogy megszabadítsa a feltételekhez kötött lelkeket a szenvedéseiktől. Itt volt egy leprás, aki a fájdalomtól gyötrődött. A lepra egy hihetetlenül fájdalmas betegség, és azok akik megkapták azt mondják, olyan érzés, mintha égne a bőrük. A leprás azt mondta: „Leprától gyötrődöm. Kérlek, mondd el, hogyan gyógyulhatnék meg.”
Amikor az Úr Caitanya hallotta a leprás szavait, mérges lett. „Te bűnös, meg kell halnod! Halj meg! A legkegyelmesebb Úr ilyen kinyilatkoztatást tett és ilyen áldást adott. „Amikor az emberek meglátnak téged, megszületik bennük a bűn. Még a szent embereknek is szenvedés téged látni. Káromoltad a Vaisnavákat. A tetteid gonoszak. Azt hiszed, hogy most szenvedsz. Csak képzeld el, milyen szenvedések várnak rád, amikor véget ér az életed. Ha most nem tudod elviselni ezt a szenvedést, hogy fogod elviselni Kumbhipaka fájdalmát? A ’Vaisnava’ szó megtisztítja a világot. Brahma és a félistenek mindig a Vaisnavákat dicsőítik. Bárki, aki a Vaisnavákat imádja, eléri Krisna lótuszlábait. Semmi sem nagyszerűbb, mint a Vaisnavák dicsőítése.”
Aztán az Úr Caitanya elmagyarázta, hogy a Vaisnavák azért olyan különlegesek, mert kedvesek az Úrnak. Tudnunk kell, hogy van egy nagyon lényeges pont, amelyet észben kell tartanunk, amikor Vaisnavákkal foglalkozunk: a Vaisnavák nem hétköznapi személyek, mert kedvesek Krisnának. Minden Vaisnava kedves Krisna számára.
A Caitanya-bhagavata-ban az Úr kinyilatkoztatja, hogy minden élőlény az Ő szolgája. Mindenkinek, aki egy élőlényt szükségtelenül bírál, szenvednie kell. Mindenkit arra utasít, hogy hagyjon fel mások bírálatával. És ha senkit nem szabad bántani egy Vaisnavát különösképpen ne bíráljunk soha, hiszen ő a legkedvesebb az Úrnak. Az Úr Caitanya azt mondja: „Óh, Uddhava! Sem Brahma, sem Sankara, sem Sankarsana, sem Laksmi, még én Magam sem vagyok oly kedves magam számára, mint te.” (Cc. Adi 6.102)
A Caitanya-bhagavata-ból: „Akárki, aki a Vaisnavákat káromolja, szenvedni fog. Amikor egy Vaisnava táncol, a föld dicsőséges és szerencsés lesz. A Vaisnava egyetlen pillantásától a négy égtáj minden bűne megsemmisül.” Srivasa Pandita-ról az Úr Caitanya azt mondja, hogy „Srivasa Pandita egy nagyszerű Vaisnava. Átkoztad a jellemét. Azt mondják, hogy ez a lángolás, amit a leprától érzel, csak a kezdete a szenvedéseidnek. Yamaraja még sokkal több szenvedést tartogat a számodra. Arra sem vagy érdemes, hogy rád nézzek.”
Amikor a leprás meghallotta az Úr Caitanya szavait, a fogai közé vett egy fűszálat és így szólt: „Nem tudok semmit. Gyűlölöm saját magamat. Annyira bolond voltam, hogy átkoztam egy Vaisnavát. Ezért igazságos, hogy büntetést kapok. Mégis Te vagy a Legfelsőbb Irányító. Kérlek, gondolj az egészségemre. Egy szent személy természetéből fakad, hogy megmenti a szenvedőket. Kegyes lesz még egy káromlást elkövetőhöz is. Ezért menedéket kérek tőled. Ha Te elutasítasz, ki fog engem megmenteni?”
Tanulhatunk a leprás könyörgéséből. Elismeri a hibáját és elfogadja, hogy ezért büntetést érdemel, de mégis azt kéri az Úrtól, hogy segítsen neki helyrehozni a bűneit. Más szóval, ha még az Úr sem bocsátja meg nekünk, hogy egy Vaisnavát bántottunk, akkor milyen reményünk van? Ez azt jelenti, hogy örökre kárhozatra lettünk ítélve. Lehetséges, hogy az Úr ennyire kegyetlen legyen?
Néhány vallás azt mondja, hogy ha elkövetünk bizonyos bűnöket, akkor örökre pokolra jutunk. Néhány Ratha-yatra fesztiválunkon, nyugaton, keresztényeket láttunk poszterekkel, amin ez a felirat állt: „Válts vagy égni fogsz.” Vagy felhagyunk a bűnünkkel, hogy „elutasítjuk” Krisztust, vagy mindörökre pokol tüzén fogunk égni. De az Úr igazából kegyes. Ez a leprás szemtől szemben állt az Úrral. Nem volt más módja, hogy megbocsátást nyerjen.
Meg kell értenünk az Úr szívét. Az Úr soha nem fog megbocsátani, de az összes, megbocsátási energiáját a Vaisnavákba fekteti. A Vaisnavák nagyon megbocsátóak. Ha egy Vaisnava megbocsátja bűneinket, Krisna is meg fog bocsátani nekünk, hogy tiszteletben tartsa az Ő hívét. Az Úr nem bocsát meg egy Vaisnavától függetlenül. Ehelyett az Úr megbüntet. Vagyis, még ha egy Vaisnava nem is ismeri fel az ellene elkövetett sértést, az Úr meg fogja büntetni a sértés elkövetőjét. Az Úr fenntartja ezt a jogot. „Óh Uddhava, sokkal kedvesebb vagy Nekem, mint Én Magamnak.” Az Úr szereti a Vaisnavákat.
Az Úr Caitanya felkészült, hogy megöli Jagai-t és Madhai-t, de amikor Nityananda az életükért könyörgött, megenyhült. Mivel Az Úr Nityananda megbocsátotta a vétkeiket, az Úr Caitanya elfogadta az Úr Nityananda akaratát. Ekkora egy Vaisnava hatalma. Maharaja Ambarisa és Durvasa Muni történetében Durvasa Muni könyörgött az Úrnak, hogy védje meg Őt a Sudarsana-cakra-tól. Habár az Úr Visnu megmondta neki, hogy nem fog a bhaktája nélkül cselekedni. A bhakta irányítja Krisnát. Krisna nem fog megbocsátani Durvasa-nak, de csak tanácsolni tudja Durvasa-nak, hogy ha meg akarja menteni magát, Ambarisa lábai elé kell borulnia.
Az Úr Caitanya szerint: „Ha valakinek tüske áll a talpába, mi haszna a vállát masszírozni? Miért masszírozol itt fenn, ha a fájdalom ott van?” Ha egy Vaisnava ellen vétettünk, miért Krisnához mennénk föl megbocsátásért könyörögni? Ahhoz a személyhez kell mennünk, aki ellen sértést követtünk el. A Vaisnavák az Úr lábainál találhatók. Miért masszíroznánk az Úr vállait, hogy eltávolítsunk egy tüskét a lábából?
Amikor az Úr Caitanya hallotta a leprás kérését, azt mondta: „Az a személy, aki egy Vaisnavát káromol, leprától fog szenvedni. Ez benne van a szentírásokban. És ez csak a jelenlegi büntetése. Sokkal több vár még rá Yamaraja által. Egy Vaisnava káromlójának újra és újra szenvednie kell Yamaraja tizenháromezer kínzásától. Óh leprás, rohanj Srivasa Pandita-hoz és esdekelj a lábainál. Csak az ő kegyelme szabadíthat meg téged. Srivasa Pandita meg kell, hogy bocsásson neked. Akkor a szenvedéseid elmúlnak. Ő intelligens. Menj hozzá. Ő meg fog neked bocsátani és megszabadít téged.”
Gyakran időbe telik, hogy a vétkeink megbocsátásáért könyörögjünk, és ezalatt az idő alatt szükségtelenül szenvedünk. Sati szerint jó, hogy az irigyek bűnöket követnek el, így a Vaisnavák lábainak pora által alacsonyodnak le. Csak akkor fognak azok megbocsátásáért könyörögni, akik ellen vétettek, amikor már lealacsonyodtak és szenvednek. Daksa csak azt követően könyörgött bocsánatért, hogy a fejét vették és egy kecske fejére cserélték ki. Daksa sokat szenvedett, de a szenvedése jót tett neki. Segített neki ráébredni, hogy goromba volt és segített letörni a büszkeségét.
Amikor büszkék vagyunk, nem gondoljuk, hogy bocsánatot kell kérnünk a durvaságainkért, még akkor sem amikor már rájöttünk, hogy elkövettük őket. Inkább megmagyarázzuk őket. Általában azt mondjuk, hogy minket is megbántottak. De egy Vaisnava soha nem gondolkodik így; soha nem gondol magára emelkedett személyként. Ez volt a helyzet Daksa-val és az Úr Siva-val. Először Daksa úgy érezte, hogy az Úr Siva megbántotta, mert nem kelt fel, amikor Daksa belépett az áldozati arénába. Daksa nem értette meg az Úr Siva nagyságát, mert a saját büszkesége elvakította. Később, megsértette az Úr Siva-t. Az Úr Siva nem akart a sértések ide-oda adásával foglalkozni, ezért nem vett részt az áldozáson. De mivel Ő egy nagy Vaisnava, Daksa-nak szenvednie kellett a sértő kijelentései miatt. Daksa azt gondolta,:”Ha először ő sértett meg engem, miért kellene a megbocsátásáért könyörögnöm? Nem mutatott megfelelő tiszteletet irántam. Végtére is az apósa vagyok.” De az Úr Siva a legnagyobb Vaisnava, és Daksa alábecsülte, hogy mennyire kedves az Úr számára.
Ebből a kedvtelésből megtanulhatjuk, hogy az anyagi képesítéseinkre való büszkeség hogyan tesz vakká minket a lelki valóság észlelésére. Daksa büszke volt a képzettségére, vagyonára, szépségére, örökségére és lemondásaira. Ezért nem is tudta egy olyan nagyszerű személyiség, mint az Úr Siva tulajdonságait értékelni. A szenvedés azonban megtörte őt. Amikor szenvedett, csak arra tudott gondolni, hogyan tudná enyhíteni kínjait.
Ugyanígy a leprás, aki sértést követett el Srivasa Pandita ellen, csak akkor kezdett megkönnyebbülést keresni a sértés következményeiből, amikor már szenvedett. Ekkor már el akart menni Srivasa Pandita-hoz, hogy megbocsátásért könyörögjön. Képzeljük csak el, mit érzett, amikor hallotta, hogy az Úr Caitanya a következőket mondja: „Megszabadulhatsz minden szenvedésedtől, ha megbocsátásért könyörögsz Srivasa Pandita-hoz. Meg fog neked bocsátani.” A leprás azonnal Srivasa Panditához sietett és leborult lótuszlábainál. Srivasa Pandita kegyelmét adta a leprásak és így a leprás megszabadult. A bűnei megsemmisültek.
Bhaktivinoda Thakura hangsúlyozza, hogy nem szabad állást foglalnunk, amikor Vaisnavák nem értenek egyet. Ha az egyik Vaisnava pártjára állunk, akkor akaratlanul is káromolhatjuk a másik oldalt választó Vaisnavát. Aminek meg fogjuk kapni a visszahatását. Vrndavana dasa Thakura ezt írja: „Amikor az egyik Vaisnava oldalára állsz, hogy dicsőítsd őt, egy másik Vaisnavát káromolsz. És a káromlót megbüntetik.” Az ilyen ember egyrészről szolgálja az Urat, másrészről ugyanakkor kínozza Őt. Mi jó sülhet ki az ilyen viselkedésből?
Krisna bhaktái az Úr saját teste. Aki tudja ezt, az békés és komoly lesz a lelki életben. Az, aki látja, hogy ők nem különbözőek, imádja Krisnát és a Vaisnavákat. „Átszeli a világot a születésen és halálon túl. Aki hallja és zengi e szent leírásokat, az soha nem fogja látni, hogy egy bhakta káromlása kel benne életre.”
Ha el akarod kerülni a Vaisnavák káromlását, egyszerűen halld és zengd az Úr Caitanya kedvteléseit. A káromlás a prajalpa utolsó jellemzője melyet Bhaktivinoda Thakura tárgyal.

A prajalpa másik formája a sadhu-k gyalázása.

Bhaktivinoda Thakura ezt írja: „A sadhu-k gyalázása formájában létező beszéd nagyon kedvezőtlen helyzetnek a forrása. Ha valaki el akarja érni az odaadó szeretetet az Úr Hari felé, a következő fogadalmat kell tennie: ’Ebben az életben soha nem fogok sadhu-kat gyalázni.’”
Néha a bhakták beszélnek egy, vagy egy másik vrata végrehajtásáról, de ha a lelki élet terén fejlődni akarunk, meg kell tennünk ezt a személyes fogadalmat, amelyet Bhaktivinoda Thakura említ. Minden bhaktának meg kell tanulnia ezt az alapelvet. A sastra-k számos példát tartalmaznak, hogy a sadhu-k káromlásának veszélyeit bemutassák. Ha bhaktákat káromolunk, a teljes erkölcsi tisztaságunk odavész. Az által hogy a legteljesebb mértékben tiszta Úr Mahadevát káromolta, Prajapati Daksa „súlyos szerencsétlenséggel” találkozott. A Srimad-Bhagavatam szerint:

A pletyka azt jelenti, hogy ok nélkül beszélünk másokról.

Ez teljességgel ellentétes az odaadó szolgálattal. Sok ember azért beszél másokról, hogy a saját hírnevét megalapozza. Mivel természetüknél fogva irigykedők, hozzászoktak, hogy kibeszélik mások személyét. Azok, akik az ilyen témákról lelkesen beszélgetnek, soha nem lelhetnek jobban menedéket Krisna lótusz lábainál, mint amennyire azok, akik rendszeresen világi témákról vitáznak, elérhetik a Krisna-tudatot. Bhaktivinoda Thakura állítása szerint azok az emberek, akik hozzászoktak, hogy ok nélkül beszélnek másokról, soha nem rögzíthetik az elméjüket Krisnára.