Egy utazó szerzetes naplója 13. rész 7. fejezet
Kedves Srila Prabhupada!
Kérlek, fogadd alázatos hódolatom lótuszlábaid porában!
Itt Dél-Afrikában ezen az „ifjúsági fesztiválon” a bhakták Isteni Kegyelmedet dicsőítik. Nem ma van a Vyasa-pujád napja. Nem is ez az eltávozási napod. Csak egy amolyan közönséges nap, olyan, mint a többi.
De egy tanítványnak nincs szüksége különleges napokra ahhoz, hogy dicsőítse a lelki tanítómesterét. Egész életében, minden napjának minden percében készen kell állnia arra, hogy magasztalja a lelki tanítómesterét. Srila Visvanatha Cakravarti Thakur azt írta:
dhyayan stuvams tasya yasas tri-sandyam
vande guroh sri-caranaravindam
„Mindig emlékezni kell a lelki tanítómesterre és dicsőíteni kell őt. Naponta legalább háromszor (napfelkeltekor, délben és napnyugtakor) tiszteletteljes hódolatunkat kell ajánlanunk a lelki tanítómesterünk lótuszlábai előtt.”
Minden téma közül rólad szeretek a legjobban beszélni: nevedről, formádról, tulajdonságaidról és kedvetléseidről. Mindig rád emlékezem a szívemben, rólad beszélek a barátaimmal, téged dicsőítelek a bhakták társaságában, s nagy elégedettséget merítek abból, hogy hirdethetem dicsőséged az elesett és szenvedő lelkeknek ebben az anyagi világban. Ez csak természetes: hiszen te vagy a legfontosabb személy az életemben.
Valójában te voltál az első bhakta, akivel megismertettek. Kicsit több mint negyven évvel ezelőtt, egy meleg, nyári estén Ann Arbornál, Michiganban egy csapat sannyasira lettem figyelmes, akik az egyetem füvén énekelték a szent nevet. Közelebb mentem, hogy hallhassam éneküket, s kíváncsivá tett az öltözékük, a viselkedésük és a belőlük áradó boldogság.
A vezetőjük, Visnujana Swami abbahagyta a kirtanát és közelebb hívott magukhoz. „Ülj le, fiatalember,” -mondta,- „mesélek neked a lelki tanítómesterem dicsőségéről.”
Amint a személyiségedről, tanításaidról és missziódról beszélt, azon kaptam magam, hogy lassan én is a lelki tanítómként fogadtalak el a szívemben.
Mikor Maharaja befejezte, feltettem neki egy kérdést. „Én is lehetnék a tanítványa a mesterednek?” -kérdeztem.
„Igen természetesen.” -mondta Maharaja.- „Hogyan is lehetne másképp? Hiszen ő Prabhupada: a mester, akinek a lábainál az összes többi mester ül.”
Még aznap este minden habozás nélkül elhatároztam, hogy magamévá teszem az utasításaidat, s elkezdtem öntözni azt a magot, amit Maharaja ültetett el a szívemben. Azóta nap mint nap növekszik a hitem benned, és abban, hogy haza tudsz vinni a lelki világba, ahol minden szó egy dal, minden lépés egy tánc, és ahol minden nap boldog fesztivál van.
Teljesen meg akartam hódolni, így fiatal éveimet a te szolgálatodnak szenteltem; azt az időszakot, mikor az erős test, az erőteljes érzékek és a gyümölcsöző elme mindenkit meggyőznek arról, milyen jó lehetőségeink is vannak az élvezetre. De nem volt nehéz azokat az értékes éveket neked adni, Srila Prabhupada, hiszen a neked végzett szolgálat okozta mindig is a legnagyobb boldogságot az életemben, s ez a jövőben is így lesz.
Valójában életem fiatal és kicsit idősebb évei szinte észrevétlenül teltek, mivel annyira elégedetté tett a szolgálatod: a könyvosztás, a harinamok és a fesztiválok. Mikor nem szeretjük, amit csinálunk, lassan múlik az idő, de amikor szeretjük, úgy tűnik, mintha repülne.
Most itt állok életem utolsó szakaszában: a jarát (az öregkort) a Bhagavad-gita az anyagi világ egyik alapvető szenvedéseként említi. Már érzem azokat a fájdalmakat, melyeket az öregkor ró mindannyiunkra, de a neked végzett szolgálat mindig olyan elégedettséget és örömet okoz a szívemnek, hogy a kuruksetrai csatamezőn harcoló Arjunára emlékezem. Arjuna annyira elmerült Sri Krisna szolgálatában, hogy a Kauravák nyilait több ezer illatos virágnak érezte a testén.
Istentestvéreimnek és nekem abban a szerencsében volt részünk, hogy megtapasztalhattuk kegyedet ebben az életünkben. Kérhetnénk esetleg most valamit tőled? Azt mondják, hogy a gyerekek jelentik a társadalom jövőjét, úgyhogy megkérhetnénk, hogy záporozd a kegyed mozgalmunk fiatal tagjaira?
Hamarosan a gyerekeink öröklik meg azt a felelősséget, melyet közvetlen tanítványaidra bíztál: missziód megőrzését és terjesztését. Áldd meg őket, hogy győzedelmesek lehessenek! Áldd meg őket ugyanazzal a boldogsággal, melyet mi éreztünk isteni utasításaid teljesítése közben!
Egyszer Vrindávanában egy nyilvános program után, te és a szolgád riksával indultatok el a Krisna-Balarama Mandirba a sötét éjszakában. Néhány Istentestvéremmel együtt én is elindultam hazafelé, de lemaradtam, s hamarosan egyedül maradtam. Hirtelen ott termett a riksád, te pedig megállítottad.
„Mit csinálsz itt?” -kérdezted.
„Eltévedtem, Srila Prabhupada.” -mondtam.
Elmosolyodtál. „Akkor kövess hazafelé.” -mondtad.
Egész úton a riksád mögött futottam vissza a Krisna-Balarama Mandirba.
Legkedvesebb Mesterem, hadd fussak továbbra is utánad, vissza egészen a lelki világba; hogy ott, azon a transzcendentális hajlékon szükségleteidet és vágyaidat szolgálhassam! Kívánom, hogy az e világban végzett munkád ne vesszen kárba! Bárcsak számtalan lélek megtapasztalhatná a következő tízezer év során, milyen nagy elégedettség származik abból, ha menedéket vesznek lótuszlábaidnál!
Minden dicsőséget neked!
Szolgád:
Indradyumna Swami
