Egy utazó prédikátor naplója 13. rész 5. fejezet
„Milyen csodálatos is ez”
Legkedvesebb Srila Prabhupada!
Kérlek, fogadd alázatos hódolatom lótuszlábaid porában! Minden dicsőséget neked.
Ahogy telnek az évek, egyre nehezebb számomra megünnepelni e világból való eltávozásodat. Mikor elmentél, még nagyon gyerek voltam a lelki életben. Még épp csak kezdett kinyílni a szemem az Úrról szóló transzcendentális igazságokra, melyeket oly kedvesen megosztottál velünk. De mit is érthetne meg egy gyermek az Abszolút Igazságról? Én hozzád, és csakis hozzád ragaszkodtam. Te pedig jóváhagytad az efféle érzelmeket, mikor 1967-ben New Yorkban a Beth Israel kórházban felültél az ágyadban és azt mondtad: „Én nem ismerem Krisnát. Csak a Guru Maharajámat.”
Csak most, 35 évvel később érzek a kegyedből egy parányi, de értékes vonzódást Sri Krisna neve, hírneve, társai és otthona, legszeretetteb Sri Vrindavana dhamája felé. Nagyon hálás vagyok ezért. De őszinte leszek: a legerősebb ragaszkodás még mindig feléd, és csakis feléd fűz. Hogyan is lehetne ez másképp? Te vagy a kapcsolatom Krisnával. A neked végzett szolgálat által szolgálom Őt. Mindig utasításaid járnak az elmémben.
Személyesen mondtad nekem: „Prédikálj bátran és higgy a szent név erejében!” Ez az egyetlen utasítás okozott minden jószerencsét az életemben, s ez fog fenntartani utolsó lélegzetemig. Cserébe a saját tanítványaimat is utasítom, hogy így tegyenek, s egész ISKCON mozgalmunkkal együtt megpróbáljuk a tőlünk telhető legjobbat megtenni, hogy széles körben terjesszük a szent név dicsőségét. Ha valami miatt okom van bánkódni, az csakis az, hogy közeleg az idős kor, és még mindig olyan sok szolgálatot kell végezni, de már oly kevés idő van rá.
Mindazonáltal nagy elégedettséget okoz, mikor azt látom, hogy kegyed számtalan embert megérint világszerte hűséges követőid jóvoltából. És ez még itt Vrindávana Dhamában is igaz.
Egyik nap a parikrama csapatunk Vraja egyik elhagyatott falujába látogatott. Amint odaértünk, az egyik földműves észrevett minket és kiabálni kezdett: „Jai Prabhupada! Jai Prabhupada! Jai Prabhupada!”, miközben a tehéntrágyát pakolta a szekerére. Az arra járó falusiak meghallották a kiáltásait és ők is hangosan kiabálni kezdtek: „Prabhupada! Prabhupada! Prabhupada!” E transzcendentális kórus zene volt füleimnek. Milyen csodálatos is ez, hogy téged- aki az egész világon híressé tetted Vrindávanát- még azok is tisztelnek és dicsőítenek, akik most élnek itt.
Ugyanaznap történt ugyanabban a faluban: egy helyi tanár hívott meg az otthonába, mely egy omladozó épület volt néhány szobával és egy udvarral, ahol három tehén és egy öreg bivaly legelészett. Amint beléptünk a poros szobába, megdöbbenten pillantottam meg az angol Srimad Bhagavatamod szettjét egy makulátlanul tiszta polcon. A tanár látta rajtam, mennyire meglepődtem és ragyogó arccal így szólt: „Csak a lelki tanítómestered könyveit olvasom. Bármi, amit Vrindávanáról tudok, azt tőle tanultam.” Nagyon büszkének éreztem magam, hogy a te tanítványod lehetek.
A faluból kifelé menet egy másik férfi is észrevett minket és azt mondta a barátjának: „Kik ezek?” A barátja azt felelte: „Vraja-vasik Ramana-retiről.” Nem külföldi idegeneknek hívott minket, hanem valódi Vraja-vasikként tekintett ránk. Elképzelni sem tudok semmi ennél tiszteletreméltóbbat, mint hogy vraja-vasinak hívjanak -különösen egy vraja-vasitól. Köszönjük, Srila Prabhupada, hogy elhoztál minket ide, Vrindavanába, örök otthonunkba, ahol kegyedből a helyi emberek felkarolnak minket.
Semmi nehézséget nem okozna számomra, ha életem hátralévő részét itt töltheném. Valójában te is jóváhagytad ezt, mikor azt írtad:
„A varnasrama intézmény szerint az embernek le kell mondania a családos életről, mikor középkorúvá válik: pancasordhvam vanam vrajet. Az embernek önként fel kell adnia a családos életet, mikor ötven éves lesz, s el kell mennie Vrindavanába vagy az erdőbe kell vonulnia. Ez Srila Prahlad Maharaja javaslata.” [Srimad Bhagavatam, 7.5.5.]
Természetesen tudom, hogy még korai lenne a visszavonulás. Az utasításod, hogy prédikáljak, még mindig érvényes rám. Még ha ez azt is jelenti, hogy ellene megyek a természet törvényeinek, mégis megpróbálom évről évre növelni a prédikálásomat. És miért is ne? Te is ugyanezt tetted. Hatvankilenc évesen vállaltad fel a legnagyobb kihívást, hogy elhozd a Krisna-tudatot nyugatra. Bárcsak követhetném híres lótuszlábaid nyomát!
Krisna-tudatos mozgalmunkban a célunk az, hogy egy napon megtisztult szívvel újra szemtől szemben láthassuk az Urat. Remélem, nem szegülök szembe ezzel a hagyománnyal, ha azt mondom, hogy én téged, -szeretett uramat és mesteremet- szeretnélek újra szemtől szemben látni. Ha megkaphatom a darsanádat, az természetesen magával vonja majd Krisna darsanáját, mivel a lelki világban téged foglak szolgálni a Neki végzett szolgálatod során. Az lesz a legnagyobb elégedettség és a legnagyobb kincs számomra.
De olyan hosszúnak tűnik az idő, míg erre sor kerül. Szerencsére néha látlak az álmaimban. Egyszer azt mondtad tanítványodnak, Hayagrívának, hogy bár a legtöbb álom egyszerűen az elme működése, a lelki tanítómesterrel kapcsolatos álmoknak lelki jelentőségük van.
Nemrég azt álmodtam, hogy egyik reggel halkan japáztam a szobád előtt valahol a tengerparton. Egyszer csak egy gamsában kijöttél és azt mondtad: „Elmegyek fürdőt venni.”
Kissé feszülten megkérdeztem: „Én is veled mehetek, Srila Prabhupada?” Bólintottál, én pedig követtelek a tengerpartra.
Odaértünk a partra, s láttam, hogy nagyon hullámzik a tenger. „Srila Prabhupada, bemehetek veled a vízbe, hogy segítsek neked?”
Ismét bólintottál, én pedig megfogtam a kezed, amint bementél a tengerbe. Szorosan fogtam a kezed, ahogy neked csapódtak az első hullámok, te pedig magadra csapkodtad a vizet. Rövidesen jelezted, hogy menjünk.
Kijöttünk a vízből, s segítettem neked megtörölközni, majd odaadtam a ruháidat. Mikor felöltöztél, odaadtam a szemüvegedet is, majd a botodat, s visszaindultunk a szobád felé.
Néhány méterre a háztól megálltál és odafordultál hozzám.
„Ügyes voltál.” -mondtad.- „Köszönöm a szolgálatodat.”
Túlságosan zavarba jöttem, s szóhoz sem jutottam.
Majd így szóltál: „Ha lehetne egy kívánságod, mi lenne az?”
Gondolkodtam egy kicsit, majd így feleltem: „Mindig is a személyes szolgád szerettem volna lenni, Srila Prabhupada.”
„Rendben,” -mondtad,- „utazhatsz velem. Az lesz a szolgálatod, hogy előkészíted a fürdőmet, főzöl nekem és viszed a táskáimat.”
Megdöbbentem megkérdeztem: „Mikor kezdhetek?”
Mosolyogtál és azt válaszoltad: „Mikor befejezed a prédikáló munkádat.”
Srila Prabhupada, ez csak egy álom volt, de mivel rólad szólt, sokat jelentett nekem. S ha valaha is valóra válik egy álom, imádkozom, hogy ez legyen az. Addig is folytatom itt a szolgálatomat, hűségesen követve utasításodat: „Prédikálj bátran és higgy a szent név erejében!”
Örök szolgád:
Indradyumna Swami
