Egy utazó szerzetes naplója 13. rész 4. fejezet

„Hab a tortán”

A templomépületben lévő szobámban ültem Szkopjéban, Makedóniában; prasadamot tiszteltem és hallgattam, ahogy a bhakták lent, a templomszobában bhajanoztak.

„Nagyon édes ez a bhajan.” -mondtam az egyik bhaktának.- „És már órák óta játszanak.”

„Igen, Maharaja.” -mondta.- „A makedónok jó zenei beállítottságúak. Szeretünk énekelni és zenélni. Még egy fajta tamburánk, egy négyhúros hangszerünk is van. A bhakták gyakran használják a bhajanok során.”

Két óra múlva elindultunk a városközpontba húsz bhaktával. A teret nemrég újították fel, s nagy népszeruségnek örvend a szkopjei emberek körében, akik a meleg nyári estéken a közeli éttermekben üldögélnek, beszélgetnek és esznek.

Mikor közelebb értünk, Nagy Sándor szobrát pillantottam meg.

„Nagyon mély benyomást kelt ez a szobor.” -mondtam az egyik bhaktának.

„Igen,” -válaszolta,- „Nagy Sándor Makedóniából származott. Innen ment el, hogy meghódítsa a világot. Létrehozott egy hatalmas birodalmat, de mivel túl sok energiát vett igénybe az irányítása, sohasem tért haza.”

Tamal Krisna Goswami Naplóját olvastam utazás közben, és pont aznap reggel értem ahhoz a részhez, ahol Goswami ugyanezzel kapcsolatban idézte Srila Prabhupadát:

„Srila Prabhupada valójában azt mondta, hogy Nagy Sándor nem tudta fenntartani hatalmas birodalmát.” -mondtam.

„Prabhupada azt mondta: ‘Tegyük fel, hogy megszerzem Bombayt, utána pedig Karachit, de közben Bombayt elvesztem. Ilyen volt Nagy Sándor: túl sokat terjeszkedett.'”

„Srila Prabhupada emiatt hangsúlyozta jobban a könyvosztás fontosságát a templomok nyitásánél. Azt kérte: ‘Ne csináljatok belőlem Nagy Sándort az életem során. Az emberek már felismerték a nagyságomat. Ne alacsonyítsatok le előttük.'”

A bhakta a tér másik oldalára mutatott. „Ott is van egy jelentőségteljes hely.” -mondta.- „Az ott Teréz Anya otthona, aki 1910-ben született itt és tizenhét évesen ment el misszionáriusként Indiába. Az a ház egy nemzeti emlékhely.”

Közelebb érve láttam, hogy nagy tömeg gyűlt össze a ház körül. „A makedónok a mai napon ünneplik eltávozásának évfordulóját.” -mondta az egyik bhakta.

„Nézzük meg, mit csinálnak, amíg a bhakták előkészülnek a bhajanához.” -mondtam.

„Igen,” -mondta a bhakta a bejárathoz közeledve,- „menjünk be. Holnap a közeli amfiteátrumban tartod majd az esti programot. Az is az emlékhely része. A programot az egész városban hirdetik: ‘Töltsön egy estét Indradyumna Swamival’. Körülbelül százötven emberre számítunk.”

„Hívtatok fontos személyiségeket is, például a város vezetőit vagy más kiemelkedő személyeket?” -kérdeztem.

„Nem hiszem.” -mondta.- „Lényegében csak a barátainkra és a nyilvánosságra fókuszáltunk. De ki tudja? Már terjed a program híre.”

Amint beléptünk az emlékhelyre, szórólapokat és kiadványokat pillantottam meg Teréz Anya életéről. Felvettem egyet, s elolvastam rajta egy verset, amit Teréz anya írt azon a hajón, amin elhagyta Európát 1928-ban. Annyira megérintett a költemény, hogy le kellett ülnöm. Egy igazi misszionáriushoz méltó volt, s egy olyan életről szólt, melyet én magam is választottam, mikor az élet lemondott rendjébe, a sannyasa rendbe léptem:

Búcsú

Elhagyom kedves házam
és szeretett hazám,
Bengálba megyek:
Távoli part vár rám.

Régi barátaimat is magam mögött hagyom,
Elhagyom családom és otthonom,
Szívem hívó szavára válaszolok:
Krisztusom szolgálatába állok.

Búcsúzom kedves anyámtól:
Isten legyen véletek!
Egy magasabb erő szólít,
S az ismeretlen India felé visz.

Lassan halad előre a hajó,
Szeli az óceán habjait,
S utolsó pillantásaimmal nézem
Európa kedves partjait.

Bátran állok a fedélzeten,
Boldog s békés az elmém:
Krisztus kedves gyermekeként,
Leendő menyasszonyaként.

Kezemben egy vaskereszt,
Rajta a Megmentő,
S lelkem buzgón ajánlja
Fájdalmas áldozatát előtte.

„Ó, Istenem! Fogadd el
ezt az áldozatot, s segíts nékem,
hogy dicsőíthesselek Téged!”

„Cserébe pedig csak azt kérem
Legkedvesebb Apámtól,
Hadd mentsek meg legalább egy lelket-
Egyet, akit már amúgy is ismersz.

Halkan és tisztán, mint a nyári harmat,
Lágy, meleg könnyeim hullnak,
Melyek megpecsételik és áldásossá teszik
Fájdalmas áldozatomat.

[ Gonxhe Bojaxhiu ]

„Maharaja,” -mondta a bhakta, kizökkentve a meditációmból,- „mennünk kell. A bhakták már bhajanoznak a téren.”

Odasiettünk, ahol a bhakták énekeltek, s nagy tömeg állta körül őket. A lengyel nyilvános programok jutottak eszembe, melyeket az 1990-es évek elején tartottunk. Mikor odaértünk a bhaktákhoz, újra elbűvölt a zene és az ének szépsége. Pár percig csendben hallgattam, majd így szóltam a mellettem álló bhaktához:

„Szerintem mind gandharvák voltatok előző életetekben.” -mondtam.- „Az Úr Caitanya azért küldött ide titeket, hogy felszabadítsátok ezeket az embereket.”

Odamentem az egyik matajihoz, aki prasadam édességeket osztott egy kosárból. „Adnál nekem is egy kosarat, hogy én is oszthassak?” -kérdeztem a tőle.Fokozatosan haladtam a tér túlsó oldala felé a kosárral a kezemben, s meglepetten tapasztaltam, hogy senki sem utasította vissza a prasadamot. A kirtana hangja kezdett elhalványodni. Idős hölgyek beszélgettek kis csoportokban padokon, a férjeik pedig régi fa asztalokon kártyáztak. Néhány fiatal pár is elhaladt mellettem, akiket láthatóan meglepett a ragyogó sáfrányszínű ruhám, de mindenki előzékeny és tisztelettudó volt. Valójában sokan még vacsorázni is meghívtak, miután pár szót beszélgettünk egymással. Egy idős házaspár azt is megkérdezte, hogy van-e hol töltenem az éjszakát.

„Itt szeretnék maradni.” -gondoltam magamban.- „Itt vagyok a legboldogabb: az utcán, a Krisna-tudat terjesztése közben.”

Nevettem magamban, mivel még a mellettem elhaladó autók kipufogófüstje is felvillanyozott, hiszen azokra az évekre emlékeztetett, amikor könyveket osztottam és harinámokat tartottam a világ különböző városaiban.

Negyvenöt perc múlva az egyik bhakta a keresésemre indult. „Maharaja,” -mondta.- „A bhakták azt szeretnék, hogy te folytasd az éneklést.”

Mikor visszaértem, a bhajancsapathoz, elvettem a mikrofont és tartottam egy beszédet; egy olyat, amit már ezerszer tartottam az utcán. „Egész életemben tudnám ezt csinálni.” -gondoltam..- „Valójában ez az út a halhatatlanság felé.” Majd az egyik kedvenc versem jutott az eszembe:

„A nyilvános helyeken a kegyedet dicsőítem, melyet még a legalacsonyabb rendű élőlények is megkapnak, s mely lehetővé teszi számomra alacsony származásom ellenére is, hogy itt éljek Vraja erdejében, azon a helyen, ahol nagyszerű bhaktáid, -akiket az Irántad érzett szeretet tölt meg,- egy fűszálként szeretnének megszületni.”

[Srila Rupa Goswami, Utkalika-vallari, 65. vers]

Másnap reggel, egy boldog, még több szép bhajannal tarkított program után mindenki elkezdett az esti programra készülődni. Később, úton a városközpont felé megkérdeztem a bhaktákat, hogy lesznek-e biztonsági emberek az amfiteátrumnál. Makedónia a volt Jugoszlávia egyik országa, s eszembe jutottak olyan erőszakos jelenetek, melyekben Horvátországban és Boszniában volt részünk.

„Nincs rá semmi szükség.” -mondta az egyik bhakta.- „Általában nincsenek problémáink.”

Mikor este nyolckor megérkeztünk, a bhakták épp elkezdték a bhajanát.

„Leesett angyalok.” -mondtam magamban mosolyogva, amint dallamos kirtanájuk betöltötte az amfiteátrumot és a mellette lévő teret.- „Ki ne vonzódna énekükhöz?”

Az amfiteátrum hamarosan megtelt vendégekkel. Mikor befejeződött a bhajan, leültem a közönség elé. Hirtelen öt nagydarab, jólöltözött férfira lettem figyelmes, akik épp akkor léptek be az amfiteátrumba, s stratégiai helyeket foglaltak el a fesztiválprogramon.

A mikrofonjaik és a fülükben lévő fülhallgatók miatt azt hittem, hogy a mi biztonsági embereink. Majd balra néztem a bejárat felé, ahol egy alacsonyabb férfit láttam két másik őrrel az oldalán: a vezetőjüknek tűnt.

„Gondolom, kissé veszélyes errefelé.” -gondoltam.- „Csak nem akartak megijeszteni a bhakták. Biztosan azért bérelték fel ezeket az embereket, nehogy történjen valami.”

Békés volt az elmém, hiszen tudtam, bármiféle incidens történjék is, ezek az emberek könnyedén megbirkóznak majd vele. Fogtam a Bhagavad-gitát és elkezdtem az előadásomat. A közönség figyelmes volt s értékelte a beszédemet, úgyhogy egyre mélyebbre hatoltam a filozófiába, s még azt is elmagyaráztam, ki Krisna valójában: beszéltem a nevéről, formájáról, kedvteléseiről.

Majd a Krisna-tudat modern kori, gyakorlati alkalmazásának filozófiájára tértem rá. Srila Prabhupadát idéztem, aki azt mondta, hogy mi lelki megoldást nyújtunk anyagi problémákra. Az emberek bólogattak, mikor egyetértettek valamivel, különösen a biztonsági emberek vezetője.

Körülbelül egy óra múlva befejeztem a beszédemet. Kissé zavarba ejtett a felhangzó tapsvihar. „Csak a sannyasiként rám háruló kötelességemet teljesítettem.” -mondtam a fordítómnak.

Mikor felálltam, s elindultam a könyvesasztal felé, észrevettem, hogy a biztonsági csapat a kijárat felé siet.

„Vajon miért nem maradnak a program végéig?” -csodálkoztam.

A könyvesasztalnál már egy nagy tömeg várt, akik szerették volna aláiratni velem az újonnan vásárolt könyveiket. Tollal a kezemben leültem pár bátorító szóval együtt aláírni a könyveket.

Hirtelen az egyik bhakta futott oda hozzám. „Maharaja!” -mondta.- „Hát ez elképesztő! Felfoghatatlan! Alig hiszem el!”

„Mi történt?” -kérdeztem.

„Nem láttad?” -mondta.- „Az ország miniszterelnöke jött el az előadásodra. Pont akkor érkezett, amikor elkezdted a beszédedet, s a bejáratnál állt a testőreivel. Egészen az előadásod végéig itt volt.”

„Láttam a biztonságiakat.” -mondtam.- „De nem tudtam, hogy itt a miniszterelnök. Ez a Makedóniában tett látogatásom csúcspontja.”

„S van egy még jobb dolog is ennél.” -mondta a bhakta nagy mosollyal az arcán.

„És vajon mi lehet az?” -mondtam.

„A miniszterelnök azt üzente a titkárán keresztül, hogy nagyon tetszett neki az előadásod.”

Megráztam a fejem: „Az Úr Caitanya kegye végtelen.” -gondoltam.

Srila Prabhupada azt írja:

„A Krisna-tudatos mozgalom pusztán azáltal terjed világszerte, hogy Krisnáról beszélünk. Sok könyvet nyomtattunk, beleértve a Sri Caitanya-caritamrita tizenhét kötetét, melyek mind négyszáz oldalasak, valamint a Bhagavad-gitát és az Odaadás nektárját. A Srimad-Bhagavatamot pedig hatvan kötetben nyomtatjuk. Bárhol beszéljen is valaki ezekből a könyvekből, az jó és kedvező helyzetet teremt. Ezért a Krisna-tudatot nagy hozzáértéssel kell prédikálni mozgalmunk tagjainak, különösen a sannyasiknak. S ez kedvező légkört fog teremteni.”

[Srimad-Bhagavatam, 8.1.3. magyarázat]