Belépni a dhamaba
Szombat van. Megyünk Tanácsadói programra. Bár ez a megnevezés első hallásra kissé hivatalosan cseng a fülemnek. Persze főként komoly, a lelki életet és gyakorlatokat érintő témákról szoktunk beszélgetni, mégis részemről – ami a hangulatot és a bhakták közötti őszinte beszélgetést illeti – szívesebben nevezném inkább Családi programnak. Igazi, Lelki Családi programnak.
2012 októberében költöztünk Krisna-völgybe, a faluba. A bhakták nagyon kedvesen fogadtak bennünket, folyamatosan érdeklődtek, hogy sikeresen berendezkedtünk-e a házban, nem nyirkosak-e a falak, minden rendben van-e a fűtéssel és a fő kérdés az volt, hogy szereztünk-e elegendő tűzifát. Ugyanis – ahogy az ebben járatosabb férjem felvilágosított, mint pesti lányt – a téli tüzelőt nem ősszel, az adott év fűtési szezonjának kezdetén szokták beszerezni az emberek, hanem ideális esetben még előző évben megrendelik (vagy akár két évvel korábban is), hogy jól kiszáradjon, mire felhasználásra kerül. Szerencsére minden kedvezően alakult, Rádhé-Syáma kezdettől fogva támogatta azt az elhatározásunkat, hogy közelebb szeretnénk kerülni Hozzájuk és a bhaktáihoz. Ami nagyon jólesett nekünk, hogy Sripati prabhu, mint az Igazgató Tanács elnöke külön is kifejezte, hogy örül az érkezésünknek, szívesen lát bennünket a közösségben, és ha bármi problémánk adódna, bátran fordulhatunk hozzá.
A Tanácsadói csoportba csak 2013 februárjától tudtunk csatlakozni, amikor újra szerveződtek a kis csapatok. Az a négy-öt hónap rendszeres társulás nélkül végtelennek tűnt számunkra, de nagyon jó folyamatos meditációt adott és vágyat fejlesztett ki bennünk, hogy megfelelően tudjuk majd értékelni, mire oda kerül a sor, hogy részt vehetünk rajta. Rádharadya prabhu és Syámajiu mataji védőszárnyai alá jelentkeztünk és szerencsére befértünk a csoportjukba. Nekem a csapatból egyedül Syámasundari matajival és Rádha-lilával volt kapcsolatom korábbról, Krisna-bhringának pedig főként Rádharadya prabhuval és Syámajiu matajival voltak közös emlékei jóval korábbról. Ezért különösen izgalmasnak tűnt, hogy megismerhetjük közelebbről is azokat a bhaktákat, akiket addig csak névről és látásból ismertünk. Ennek egy nagyon jó módja volt az első, A bhakták sikerének megünneplése témához kapcsolódó játék, a „Manózás”. Erről majd bővebben mesélek, mert úgy felpezsdítette a közösség életét, hogy külön bejegyzést érdemel.
A Tanácsadói programot a házigazda szokta megnyitni üdvözölve a bhaktákat, majd bhajanozunk egy keveset és elmondunk egy gyönyörű imát Rádhé-Syámhoz. Ezt a verset Cintámani mataji alkotta, s bár már nem a mi csoportunkba jár, műve által mégis örök résztvevője marad ennek a kis csapatnak. Ezután mindenki elmondja, hogy milyen pozitív élménye volt a héten. A programnak ez a része zseniális, mert bár az összejövetel csupán heti egyszer van délután, mégis nekem személy szerint egy egész heti meditációt ad, és egyfajta tudatosságot, hogy megfigyeljem és észrevegyem azokat a pozitív dolgokat, amik történtek velem. Amikor épp azt hiszem, hogy velem amúgy nem történik sok minden, hiszen Aravindával vagyok egész nap, akkor egy kicsit jobban odafigyelek a környezetemre – a férjemre, a bhaktákra, akikkel éppen találkozom – és akkor valahogy rájövök, hogy mégiscsak zajlik az élet és tudok majd legalább egy pozitív dolgot mondani, ami még talán a Krisna-tudattal is kapcsolatban áll. Természetesen Aravindával való élményeim kifogyhatatlanok, minden nap tartogat valami újdonságot és cukiságot számomra, azon sosem kell gondolkodnom. Azt is nagyon szeretem még ebben a részben, hogy rengeteget lehet tanulni mások történeteiből és olyan jó látni, hogy a bhakták milyen szépen, Krisna-tudatosan látják a világot. Ezt követően mindig valaki beszámol a heti szadanájáról, majd kiselőadás következik egy adott, a vaisnava közösséget érintő témában. Itt megint minden bhakta megosztja a saját gondolatait és megvalósításait, ami engem újra és újra arra ösztönöz, hogy átértékeljem az életem és én is megpróbáljam magam teljesen átadni Rádhé-Syámnak, ahogy azt az idősebb bhakták teszik.
Bár a kis találkozó lassan a vége felé közeledik, a konyhából kiszűrődő hangok mégis azt sejtetik, hogy a program java még hátra van. Ez egy izgalmas rész, mert általában az előző házigazda főz a következő alkalomra, és hogy mi lesz a praszádam, az mindig meglepetés – legalábbis számomra. Praszádam alatt a bhakták még beszélgetnek egy kicsit kötetlenül, majd szépen lassan hazatérnek és szerintem ők is, akárcsak én, már alig várják a következő szombatot.
Szolgátok: Ananyagopi devi dasi
